Cím: Daryl

Írta: Morigan

Megjegyzés: Rövid múltú fanfic író munkásságom első önálló története. Abszolúte agymenésnek indult, de a baráti bíztatások után kezdtem komolyabban venni a történetemet.^^ Minden jog az enyém, bárminemű hasonlóság más művekkel csak a véletlen műve, vagy a tudatalattim hülye tréfája. XD Előre szólok, dög lassú író vagyok, így csak annyit ígérhetek: lesz folytatás, de hogy mikor? ^-^”

Ajánlom: Első olvasóimnak és kritikusaimnak, úgy sem ússzátok meg, hogy fel ne soroljalak benneteket! XD Szóval köszönöm Moononak, Bra-channak, Midonak, Hanacunak és Sizanak, hogy figyelemmel kísérik a hülyeségeimet. XD

                                                            Part 1

                                                             ~ . ~

  „Hogy az a jó édes! Csapna bele a ménkű! Mi a fenét képzel ez magáról, ő a numero unó? Chuck Norris használja bokszzsáknak a képét!” Idegesen túrtam a hajamba és próbáltam kivételesen nem neki menni a SHARK melletti villanyoszlopnak, amikor hazafelé csörtettem a suliból.

   „Egy újabb csodás nap és egy újabb idegbaj! Pompás, pont ez hiányzott nekem!” Szerencsére most nem csókoltam össze az oszlopot, csak épp majdnem letapostam a szomszéd macskáját, aki az utolsó pillanatban ugrott fel a kukára egy méltatlankodó nyávogás kíséretében. „Mázlista dög, jók a reflexei.” Irigyeltem is rendesen, mert az enyémek iszonyatosan bénák voltak. Tulajdonképpen minden bosszúságomat nekik köszönhetem, ha nem mentem volna NEKI 3 héttel ezelőtt… Neki, vagyis annak bájvigyorú pörfekt alaknak, akiért a fél suli lógatja a nyelvét (a másik fele a hímek bááár, ki tudja…), na szóval, ha nem lett volna az a malőr, akkor megúszhattam volna ezt a kötélidegeket kívánó, fogakat nem kímélő 3 hetet.

   Azóta olyan címeket is bezsebeltem, mint a „két ballábas hatökör” (Köszi nulla IQ-jú szoknyás fannépség!), a „mocskos szájú paraszt” (Anyámék pont meghallották egyik nem épp magasröptű ősöket sem kímélő monológomat), „akinek a szeme se áll jól” (Ok, ezt beletrafált unokahúgi! De tehetek én róla, hogy Albert bácsi génjei kiütöttek rajtam is? Ugyanis a jobb szemem zöld, a másik kék). Okkés, útakadályok és macskák kikerülve, végre hazaértem! A gyomrom szinte fájóan szorult össze az éhségtől, amint megéreztem az aznapi ebéd illatát és nagyokat nyeldekeltem a levegőből. Gáz, de nem tudtam reggelizni, a kajám meg a padban maradt… ehhh, próbáltam nem gondolni arra, hogy miért!

   Kellemes kis kertes ház volt a miénk, nyugis környék szimpla pletykás szomszédokkal, szóval csak a szokásos. Egyke vagyok, plusz e mellé jár ugye a szülők és a nem épp hétköznapi rokonságom. Anyámat a konyhában találom, hát igen… anya és a konyha. Imádják egymást oda-vissza. Ha ő ott van, a csoda életre kell és ontja magából a jobbnál jobb falatokat. Ha meg én… tulajdonképpen erre már 5 éve nem kell válaszolnom mióta szenet gyártottam pirítós helyett, vagy a turmixba kevertem egy kis fémkanál maradékot. A konyha tiltott hely lett számomra és esküszöm, megérzi, ha véletlenül elmegyek mellette és anyám is. Kicsi koromtól kezdve a frászt hozza rám, mert hátul is van szeme! De komolyan, sosem tudtam ellógni a háta mögött és most sem hazudtolt meg, mikor benyitottam.

   FBI-nál kéne dolgoznia, most is leolvasta a képemről az aznapi eseményeket és egyből bezavart apámhoz a dolgozószobába, aki éppen legújabb hobbijának hódolt, a gyufaszál-puzzlenek. Vagyis csak én hívom ezt az izét így, ami másból se áll, mint híres épületek megépítése méretarányosan gyufaszálból. Apa szerint ez jó feszültség-levezető a munka mellett… hááát, én inkább a sakkra esküszöm! A Notre-Dame rózsaablakát ragasztotta óvatosan, mikor benyitottam és rám sem pillantva intett a karosszék felé, hogy üljek le. Apám volt a nyugalom szigete ebben az „Addams családban”, kis apró emberke volt, de hatalmas szívvel.

   - Meg volt a mai Daryl-futtatás, úgy látom. – Zöld szemeivel cinkosan vigyorgott rám, amivel tudta, hogy 2 másodperc alatt levesz a lábamról. Akármekkora mérgem volt, ő mindig képes volt a derűjével megnyugtatni.

   - Hááát, nem panaszkodhatsz, hogy nem tartom magam csúcsformában. – Még próbáltam a morcos ábrázatomat megtartani, de elég volt rá pillantanom és elkezdtem röhögni. „A fenne, még mérges se lehet az ember?!” Apám velem együtt nevetett, majd hozzám hajolt és megszorította a vállam.

   - Daryl, jószívű, talpraesett srác vagy a kétballábad ellenére. Kissé forró fejű és csőstül vonzod a bajt… - itt felhörrentem „na de…!”- … de nem féltelek, mert okosabb vagy, mint ezek a tizenéves bumburnyákok az iskoládban! Tudnod kell, ha komolyabb baj van, számíthatsz ránk anyáddal, de abban is biztos vagyok, hogy ez az idő még nem jött el. – „Apám és az ő féktelen optimizmusa!” Próbáltam nem pofát vágni a szavaira, hisz nagyon szerettem az öreget, ám éreztem belül, hogy kicsit túl rózsaszín-ködben látja a világot. Szóval nesze semmi fogd meg jól! Még mosolyogva megveregette a vállam, majd elengedett a hálószobám felé. Penitenciának vége, tűnés aludni!

   Sóhajtva vágtam be a szobám ajtaját, táskámat valahová a sarok irányába röpítettem „Kit érdekel?!”, majd ruhástul ledőltem ebédig az ágyamba. Gondolatban húztam egy újabb strigulát a Daryl VS ASESIF/ A Suli Első Számú Istenének Fanklubjának harcában, majd megpróbáltam rendezni az emlékeimet az eseményekről. Három héttel ezelőtt kezdődött a Daryl-futtatás (apám tényleg elemében volt az elnevezést illetően!), amikor a balszerencsém Adam Matthew, alias Mr. Pörfekt karjaiba sodort… szó szerint. Persze előtte sikerült leszálló pályának néznem a lábát és ráborítanom a kémia szertár teljes kémcsőkészletét, amit takarítás ürügyén cipeltem egyik teremből a másikba. Nem láttam őt, na!  Ő alul, én felül, pár centire egymás arcától idillikus kémcsőmaradékokkal körbevéve egész megkapó csendéletet nyújthattunk… volna, ha egyedül lettünk… volna.

   Természetesen akkor sikerült magamat ronggyá égetnem, amikor együtt sétált az összes sulis ismerősével, naná! Az általános sokk után a lányok egyből ki akarták kaparni a szemem, a srácok ennél óvatosabbak voltak, ők csak befestették volna pár balegyenessel, hiába, ősi ösztön a férfiszolidaritás! Végül a kapjuk szét Darylt-játékból személyesen a „sértett” fél mentett ki, miután letakarította magáról az üvegcserepeket hátat fordított a társaságnak és szó nélkül ott hagyta őket. Persze a boss nélkül az egésznek semmi értelme, így szerencsémre békén hagytak a továbbiakban. Bárcsak minden napomat ilyen könnyedén megúszhattam volna. Úgy látszik aznap pazarolhattam el az egész évi szerencsémet, mert a következő napokban ha összefutottam velük nem úsztam meg a konfliktust. Általában pár ostoba rigmussal el volt intézve a dolog, néha majdnem atrocitásba fordult a helyzet, ha hagytam volna, de akkora hülye még én sem vagyok! Én lettem rövid úton a suli bohóca... „akarta a franc ezt a nyavalyás címet!”.

   Röhejesen hangzik, de megtanultam kikerülni őket, ha meglátom a folyosón az ASESIF bármelyik tagját. A szüneteim nagy részét vagy az osztályteremben töltöm, vagy a suli tetőterén, lélekemelően nyugis hely, a galambokon kívül más nem szokta látogatni. A mai lehetett volna a legpocsékabb napom, ha nem futok el időben. Véletlenül meghallottam egy beszélgetést a fiúvécé felé, hogy az az ökörképű Thompson, a suli focicsapatának 2 ajtós szekrénye szerint vicces dolog lenne megmosatni a fejem a vécé kagylóban, szerintem 2 répát feldugni az orrába még viccesebb volna, de óvakodtam véleményt nyilvánítani, helyette azonnal 180 fokot fordulva visszasiettem az osztályterembe, majd elhagytam a sulit. „ A hülye vicceket és beszólásokat még elviselem, de hogy szelepzáró legyen a fejem egy vécékagylóban... ó hogy az isten pofozná rájuk a temetőajtót!”.

   Az ebédidő hamarosan elérkezett, majd a leckékbe fogtam, hogy a vacsora után este legyen elég időm 1-2 sakkpartira apámmal, általában én szoktam kirángatni abból a gyufaszál-tortúrából, amivel „pihenni” szokott... igen, a készülő műremekek mellett fekvő nagy halom törött fadarabkák is ezt tanúsítják, nem is tudom ki szokott ennek jobban örülni, a gyufák vagy anyám.  Na most lefogadom, hogy buzgómócsingnak tűnök és... igazuk van! Az életem nagy részét eddig így éltem, utálok kimozdulni, igazi barlanglakó vagyok. A családom és a szomszédok a törzsem, a közeli kardfogú tigrist pedig remekül helyettesíti Ethel néni vérebe a másik szomszédból, amelyik imádja a macskákat... enni. Emlékeznek még a nikkelbolha reflexű macskára délelőttről? Marge néni életbiztosítást kötött rá, de hogy ezt hogy tudta ledumálni a biztosítóval, azt máig nem tudja senki se. Biztos lefizette mézes puszedlival, na mindegy!

   A játék parti végül sokáig elhúzódott, így kissé nyúzottan keltem másnap reggel. Nyúzottan, hehe... és még van agyam ilyen finomkodó gondolatokhoz? A vekkert valahol az ágyam alatt leltem meg, „ Csak tudnám mikor rúgtam én oda?” A fejem olyan volt, mint egy cementes zsák, a szemhéjam az éjszaka ragasztójától alig akart kinyílni, és szépen is nyekkentem egyet amikor a fürdőszoba felé menet összefutott a lábam a sulis táskámmal. Na jó, nemcsak finomkodó gondolatok jutottak akkor eszembe! Mosakodás és küzdelmem után, amit a hajam megzabolázásával folytattam reménytelenül, végül felöltöztem farmerbe, egy hosszú ujjú sötétkék felsőbe és egy rövid ujjú kockás ingbe. Hm, kék farmer, kék felső, kék kockás ing... szó se róla, szeretem a kék színt, minimum az egyik szememhez jól fog passzolni. Gyorsan összepakoltam (könyvek, tollak, füzetek, önvédelmi gázspray), majd lerobogtam reggelizni... illetve falni, mivel már késébe voltam az iskola gyűlésről (félévente egyszer kell letudnom ezt a hagyományos hegyi beszédet a szárazan unalmas igazgatóval), így már csak pár falatot tudtam leerőszakolni anyám legnagyobb bosszúságára. Szerinte olyan gizda vagyok, mint egy anorexiás modell. Mit ne mondjak, imádni való amikor ilyen „szép bókokat” mond. Szokatlanul jó kedvvel léptem ki a házból , bár ha megéreztem volna az aznapi eseményeket, valószínűleg magasról tettem volna erre a napsütéses reggelre és egész nap ki sem mozdultam volna a vackomból!

                                                             ~ . ~