Beálltam a legközelebbi buszmegállóba, ahol a 81-es busz meg szokott állni, és vártam. Ezalatt elintéztem néhány telefont. Kiderült, hogy szívesen segítenének nekem. Amúgy is nagyon bírják tesóm, és meg is vannak hívva. Plusz nincs semmi dolguk péntekig. Mialatt megbeszéltem a teendőket a többiekkel már Akiránál voltam. Megbeszéltük, hogy mit kell még csinálnunk, és készítettünk egy listát. Majd előkerestünk egy várostérképet és bejelöltük azokat a helyeket, ahova be kell menni. Majd kis csoportokat hoztunk létre, és kiosztottuk mindegyiknek a feladatát. Ekkor vettük csak észre, hogy hogy elszaladt az idő. Gyorsan elpakoltunk mindent, és a parkhoz siettünk. Mire odaértünk már mindenki ott volt. És láthatóan össze is barátkoztak Omival, mintha már régóta ismernék egymást.

- Sziasztok! Amint látom, már összeismerkedtettek Omival.

- Aha. Nagyon kedves. Elmesélte, hogyan találkoztatok, amit már tudtunk, de azt miért nem mondtad, hogy ilyen helyes?- mondta Miori.

- Figyi arról nem tehetek, hogy nem olyan az ízlésünk. Egyébként is a szülinapi bulit terveztem. Nem értem rá.

- Amint látom, nem jutottál sokra. Egyáltalán meg van valami csinálva a bulihoz? Vagy most nekünk kell megcsinálni mindent?- na, hát ezeket a kérdéseket nem vártam Aokitól. Ő a legjobb barátnőm neki szoktam kiönteni a lelkem, és ezt kapom vissza? Ezt tényleg nem gondoltam volna. De ekkor újra megszólaltak

- Szóval?- kérdezték egyszerre.

- Eddig még csak az ajándék egy része van meg, amit Akira és én fogunk adni. A többi a mi dolgunk lesz ma. Csináltunk is egy listát. És csoportokra osztottunk titeket. Most kiosztom a listát, és még valami. Mindent, amit vesztek írjátok az apám számlájára. Csak mondjátok meg a nevét, és minden el van rendezve. Oké?!

- Persze! És hova kell mennünk?- kérdezte Sabrina, aki cserediák nálunk egy évre. Hát lerí róla, hogy nem japán. A várost még szinte alig ismerte, de vásárolni azt nagyon tudott, ezért ment vele Aoki. Róla tudtam, hogy tudja, mi kell és mi nem kell. Legalább is remélem. Néha azért Aokival is elszalad a ló. De talán most nem. Nem tenne ilyet velem, asszem. Na jó, most már vissza kéne térnem a valóságba, és el kellene kezdenünk készülődni, mert így soha sem végzünk.

- Tehát itt van mindenkinek a feladata, és hogy hova kell mennie. Minden csapatból felírtam egy telefonszámot, amin el tudjátok érni a másikat, ha valami gond van.

- De én itt nem látom Omi feladatát. Ő mit fog csinálni?

- Hát természetesen én leszek a sofőr. Azért hoztam ezt a kis buszt. Remélem mindenkinek megfelel. Ha nem, akkor az gyalogol.- mindenki kérdően nézett rá, sajnos senki sem értette, miért mondta ezt. Enyhén szólva kínos volt számára.- Csak egy vicc volt. Nem értettétek a poént?

- Figyi Omi ezt ne erőltesd. Úgy sem fog sikerülni, még nem ismernek annyira, mint én. Ezzel nehogy azt hidd, hogy bántani akarlak, inkább csak figyelmeztetni. Várj még az ilyen poénokkal. Oké?

- Oké. Mehetünk akkor?

- Persze!- mondták egyszerre a többiek. Azzal mindannyian beszálltunk a mi kis fehér buszunkba. Nem kellett sokat menni mire az első csoportot kiraktuk a megadott helyen. Egy óra se kellett, amikor már csak Omi, Akira és én maradtunk. Mi voltunk az ajándék felelősök. Az ajándék kereséshez, pedig a legjobb hely az Ajándék Csarnok. Ez egy három emeletes bevásárlóközpont szerűség, csak annyi a különbség, hogy itt csak ajándékokat lehet kapni. Vagyis hogy mindenféle csecsebecsét, különlegességeket, amiket az egész városba csak itt lehet megtalálni, illetve az egész országban. Például itt vannak a stúdiók által épített boltok. Itt lehet megjelenés előtt megvenni, beszerezni a mozifilmeket. És mivel, hogy most játsszák Yuuki Hiro új filmjét a mozikban, úgy gondoltuk, hogy ezt vesszük meg a bátyámnak. Biztos örülni fog. Ugyan is ezen a héten, sajnálatos módon nem tudja megnézni a filmet. Hát igen egy kis ismeretség nem árt a moziban. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy olyan nagy embert ismerek a moziból, mint például az igazgatót, inkább azt mondom, hogy az egyik pénztárost. Sőt ő az egyik legjobb haverom bátyja. És mire képes egy barát, ha a másik segítségre szorul. Tehát elintézték nekem, hogy ne kapjon jegyet a filmre. Tudom, hogy gonosz vagyok, de úgyis megnézheti. Csak nem a moziban. Csak azt nem tudom, hogy melyik stúdió készítette a filmet. Ezért az összes ilyen boltot végig kell járnunk. Mivel hogy gyorsak akartunk lenni, mindhárman kaptunk egy-egy emeletet. Akiráé volt a földszint, Omié a második emelet, és az enyém a harmadik. Meg egyeztünk, hogy háromnegyed óra múlva találkozunk. Miután megegyeztünk, szétváltunk.

- Jó napot!- köszöntem.

- Jó napot! Segíthetek valamiben?- mondta az eladó.

- Igen. Yuuki Hiro új filmjét keresem, ami most megy a mozikban.

- Sajnálom, de nekünk egy Yuuki Hiros filmünk sincs.

- Akkor elnézést, hogy feltartottam. Viszontlátásra!- azzal továbbmentem a következő „stúdióboltba”.

- Jó napot! Yuuki Hiro új filmjét keresem.

- Sajnálom itt nem kapható.

- Elnézést. Viszlát!- és ez így ment az összes boltban. Mindenhol azt mondták, hogy náluk nem kapható ez a film. Eközben eltelt a háromnegyed óra. Gyorsan lerohantam a földszintre, közben, pedig imádkoztam, hogy valamelyikük megszerezze a filmet. Mert ha nem, akkor nem tudom, hogy mit adtam volna Shoutanak. Mikor leértem csak Akirat láttam, de nem volt valami boldog. Szinte biztos voltam, hogy nem járt sikerrel.

- Na?! Megtaláltad a filmet?- kérdezte.

- Nem, de amint látom te sem. Most már csak reménykedni tudunk, hogy Omi sikerrel járt.- ebben a pillanatban megláttuk Omit a mozgólépcsőn. Hát ő sem volt boldog. De még mindig reménykedtem, hogy talán, talán. De már ebben sem voltam biztos, és kezdtem rosszul érezni magam. Hogy már megint nem sikerül.

- Neki sem sikerült.- mondtam halkan, még Akira sem értette meg azt, amit mondtam.

- Mit mondtál?- kérdezte.

- Csak annyit, hogy neki sem sikerült. És már megint nem sikerül tökéletes ajándékot venni.

- Jaj ne mond ezt. A múltkorinak is örült.- ekkor végre leért Omi, és nem beszéltünk tovább erről. Majd egyszerre megkérdeztük:

- Na?!

- Megvan. Ráadásként, pedig kaptunk a filmhez négy belépőjegyet a stáb bulijára. Remélem most örültök. Szerintem ilyen ajándékot nem igen kap az ember.

- Azt meg hogy csináltad, hogy belépőjegyeket is kaptál?

- Azt mondták, hogy az első ember, aki megveszi a filmet, az kap négy jegyet is, és még a filmet is ingyen megkapja. Szerintem jó vásár volt. Úgy hogy mehetünk is a többiekért. Biztos már ők is végeztek. Na mehetünk?

- Öö… persze.- ébredtem fel a kábulatból. Majd a kis buszhoz mentünk, és elindultunk a megbeszélt helyek felé. A nap végére már minden megvolt, ami kellett. Most már csak a tortát és a kaját kellett megcsinálni, no meg a díszítést. Mivel, hogy tesóm, most megy egyetemre, és az egyetem Tokió másik felében van, ezért anyuék vettek neki egy lakást a közelében. És a többiekkel úgy gondoltuk, hogy ott tartjuk tesóm buliját. Először hozzánk mentünk, hogy elkérjük a lakáskulcsokat, aztán már mentünk is a lakáshoz. Előtte azért tettünk még egy kitérőt, mivel, hogy a lakásban még nem voltak edények. Tehát ezeket is be kellett szerezni. Miután ez is megvolt, már nem tartott vissza semmi sem, hogy előkészítsük a bulit.

- Állj!- mondtam, mikor a lakáshoz értünk.- Itt vagyunk. Azt mondom, hogy fogjon meg mindenki egy csomagot és menjünk.- a lakás a negyediken volt. Szerencsére volt lift, így gyorsan feljutottunk. A lakás egyszerűen fantasztikus volt. Én is szívesen ellaknék benne. A lakásban öt szoba volt.  Már, mint egy háló, egy nappali, egy konyha, egy vendégszoba, és egy irodaszerűség, emellett volt még egy fürdő, és egy terasz. Szerintem ez a lakás egyszerűen tökéletes volt. Még nem volt teljesen berendezve a lakás, mivel apuéknak még nem volt elég ideje, de szerencsére a konyha már meg volt. Emellett a háló a vendégszoba és az az irodaszerűség is. Már csak a nappali és a fürdő hiányzott.

- Szerintem először rakjunk le minden csomagot. A többit meg majd holnap. Már elég későre jár. Meg elvileg holnap délután már lesz néhány új bútor is a nappaliba. A fürdő, pedig szerdán lesz kész. Tehát addig nagyon nem kell csinálni semmi különöset. Holnap akkor mikor találkozzunk? Délelőtt vagy délután?

- Hát, ha délután lesznek már új bútorok, jó lenne előtte találkozni, hogy egy kis rendet rakjunk, meg a nappaliban teljesen ki kéne takarítani.- mondta Kaoru.

- Oké, de pontosan mikor?- kérdezték a többiek.

- Délelőtt 10 megfelel?

- Nem lenne gond, ha én késnék egy kicsit? Tudjátok, van egy kis dolgom. Legkésőbb 11: 30-ra itt leszek.- mondtam.

- Nem semmi baj. Megértjük. Hisz holnap lesz egy éve, hogy az a dolog megtörtént.- mondta megértően Aya. Hisz ő nagyon jól tudja, hogy mikor mi történt velem. És ez az egész sztori nem egy könnyen felejthető dolog volt. Akkor még 17 éves se voltam, és nem tudtam mi a felelősség. Az a nap volt életem egyik legszörnyűbb napja. Soha nem akarom még egyszer átélni. Shin’ichi és én szinte elválaszthatatlanok voltunk. Szinte mindent együtt csináltunk. Az egész úgy kezdődött, hogy kiszöktünk otthonról, hogy elmenjünk egy buliba. Azért kellett kiszöknünk, mert a szüleink nem engedtek el. Az egész este nagyon jó volt. Rengeteget szórakoztunk, és sokat nevettünk. Amikor már hajnali 2 óra volt, úgy gondoltuk haza megyünk. Útközben belénk kötött néhány vagány gyerek. Pedig mi nem is csináltunk semmi rosszat. Csak haza akartunk menni. De ezeknek a csavargóknak más kellett: a pénzünk. Mivel Shin’ichi a bátorságáról is híres volt, ezért nem hagyta magát. Nagyon bátran küzdött, de akkor előkerült az a kés, Shin’ichi pedig a földre került. Én elé ugrottam, hogy fel tudjon állni. Ekkor éreztem a kés hideg pengéjét az oldalamban, a többire nem emlékszem. Azt hiszem elájultam. A következő emlékkép az az, hogy a kórházban vagyok, a barátaim, és a családom mind az ágyamnál vannak. Aztán megtudtam a rossz hírt. Shin’ichi meghalt. És én megúsztam egy késszúrással. A kórházban csak másfél hétig voltam, így is hiányoztam a suliból. Szerencsére apa megbeszélte a suli igazgatóval, hogy nem mondja el senkinek sem az egészet. Mindenki úgy tudta, hogy vakbélműtétem volt, és emiatt nem voltam suliban. Shin’ichiről természetesen tudtak, csak azt nem tudták, hogy én is ott voltam. A történtek után naponta kijártam a temetőbe, hogy elmondjam neki mi történt velem aznap. Mindig vittem neki virágot. A kedvence a frézia volt. Szinte mindig azt vittem neki. Egyfolytában azon az estén járt az eszem. Ha nem akartam volna annyira elmenni, akkor ez mind nem történt volna meg. Természetesen mindenért magamat okoltam, és valahogy nem voltam többé az a vidám ember, mint aki voltam. Sehova se mentem, kivéve a temetőbe. A lelkemben egy nagy űr tátongott, de sehogy se tudtam ellene tenni. Lassan teltek a napok, a hetek, a hónapok, és eljött az új év. Gondoltam talán sikerül megfeledkeznem a gondjaimról, de nem. A barátaim közben próbáltak segíteni, de nekik sem sikerült. Ekkor lépet színre Aya. Ő eddig a percig várt és nem tett semmit. Szerintem tudta, hogy mikor mire van szükségem. Tudta azt is, hogy most jött el az idő arra, hogy visszatérjek, és ne gondoljak többé arra a napra. Valahogy Ayanak sikerült visszahozni az életbe. Megígértette velem, hogy nem megyek ki naponta a temetőbe, csak az évfordulón, és halottak napján. Utána láthatóan javult az állapotom. Egyre többet nevettem. Már csak a tesi órák voltak azok, amik mindig visszahozták azt az estét. Mivel a szúrás helyén egy szép heg maradt, és mindig láttam, amikor átöltöztem. Akkor mindig elszomorodtam, néha még a könnyem is kicsordult. Az osztálytársaim természetesen nem értették az egészet, csak néztek, mint borjú az újkapura. Még most is sírnom kell, ha rá gondolok, de most már vissza kell térni a jelenbe. Elég teendőnk van így is, nem kell azt még lelassítani is. Ahogy körülnéztem, láttam, hogy a többiek is emlékeznek a történtekre, csak Omi nézett érdekesen. Természetesen semmit sem értett. És a leghülyébb arckifejezés ült az arcán. Ahogy megpillantottam elkezdtem nevetni. A többiek is felfigyeltek erre, és ők is meglátták Omi arcát, ők is elkezdtek nevetni. Már egy jó ideje nevettünk, mikor Omi megszólalt.

- Mi a csudán nevettek? Én nem értek semmit!- kiabálta túl a nevetésünk.

- Épp azon, hogy nem értesz semmit. Miközben mi visszaemlékeztünk, te csak ott álltál, és néztél minket azzal a hülye arckifejezéssel az arcodon. És mikor felnéztem, akkor is azt az arckifejezést láttam. Ezen kezdtem el nevetni.- mondtam neki.

- Oké, de megmondaná valaki, hogy mire kell emlékezni?

- Ezt most nem kéne erőltetned. Ez nem éppen egy szív melengető emlék.- mondta Aya.

- Na jó most már mennünk kell.- vetettem véget az egésznek. Nem volt sok kedvem felszakítani ezt a sebet. Azzal kitereltem a többieket a lakásból, és mindenkit hazavittünk. Utoljára Omi és én maradtam, mivel Omi hozta a kocsit. Megállt a házunk előtt, én pedig kiszálltam. Ő utánam jött, és megfogta az egyik kezemet.

- Várj!- mondta.

- Miért?

- Kérdezni szeretnék valamit. Az előbb, ami a lakásban, mi volt az?

- Semmi. Csak… csak… eszembe jutott az egyik barátom. A legjobb barát a világon. Vele… vele…- itt megakadt a hangom, és sírni kezdtem. Rossz volt megint emlékezni. Ekkor Omi közelebb lépett és szorosan átölelt. Én felnéztem, és csak ennyit tudtam mondani:

- Omi.

- Ne mondj semmit. Ha elég erősnek érzed magad, majd elmondod. Nem akarok rád erőltetni semmit. Na jó most már mennem kell. Későre jár. Jó éjszakát!

- Jó éjszakát!- azzal Omi beült az autóba és elhajtott, én meg bementem a házba. Anyuék már otthon voltak, és vártak a vacsorával. Mindketten a konyhában voltak, én is odamentem.

- Sziasztok! Bocsi, hogy ilyen későn jöttem, de Shouta buliját szerveztük. Ja apu, míg el nem felejtem, vettünk néhány dolgot a számládra. Remélem nem gond.

- Nem, de remélem nem olyan sokat költöttetek.

- Dehogy, csak néhány kelléket. Amúgy mi van veletek? Mi volt ma az étteremben? Sokan voltak?

- Nem volt semmi különös. Minden olyan volt, mint amilyen szokott. Anyáddal most készítjük elő holnapra a dolgokat. Haza hoztunk néhány asztalterítőt, holnap délelőtt, majd miután megszáradtak, elhozhatnád. A számlákat mikor kell kifizetni?

- Azt mondták, hogy szeptember 10-ig ráér. Figyi holnap délelőtt van egy kis dolgom, de amint végeztem vele, elviszem a terítőket. Hány terítő van?

- Nem kell sietned velük.

- Azt hiszem 30-40-et, hoztunk el.- mondta anyu a mikro mellől. Épp a teáját melegítette, amit minden este meg szokott inni.

- Mennyit?!!!!!!!!!!! Ehhez már egy autó is kéne. Ennyit nem birok egyszerre elvinni.

- Ha szépen megkéred Shoutát, akkor biztos odaadja a kocsiját.- mondta újból anyu. Aztán fogtam magam és felmentem Shoutához, hogy elkérjem a kocsi kulcsokat. Csak reménykedni tudtam, hogy odaadja. Kocsi ügyben nem nagyon bízott meg bennem. Bár lehet, hogy mást sem bízott volna rám. Lassan felértem a szobája ajtajához, és bekopogtam.

- Shouta? Bemehetek?

- Gyere. Mit szeretnél?

- Megkértek anyuék, hogy holnap vigyek az étteremhez 30-40 terítőt. De ezt sajnos nem tudom gyalog elvinni. És azt szeretném megkérdezni, hogy odaadnád-e holnapra a kocsidat? Vagy elvinnéd délelőtt azokat?

- Tessék itt van a kulcsok, de vigyázz rá. Nem volt egy olcsó dolog. És nincs meg olyan régóta a jogsid. Egyébként is jól tudod, hogy nem szeretem rá bízni másokra a dolgaimat.- mondta és odadobta a kulcsot.

- Oké megegyeztünk. Vigyázni fogok az autódra. Megbízhatsz bennem.

- Remélem. Azért légy óvatos.

- Persze. Jó éjszakát!

- Jó éjszakát!... Várj! Találkoztál Akirával?

- Igen. Miért?

- Csak, azért mert már egy ideje nem tudom elérni, és gondolom, te tudod, hogy miért van ez. Bár általában ez csak akkor fordul elő, ha tervez valamit velem. Tehát ha tudsz valamit, akkor mondd meg. Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket.

- Nem tudok semmiről sem, és ha tudnám, hogy tervez valamit, akkor sem mondanám el. Szia.- azzal becsuktam magam mögött az ajtót, és a szobámba mentem. Nem egy nagy szoba, de nekem nagyon is megfelelt. Az ajtótól 3 méterre volt az ágyam azzal szemben, pedig az íróasztalom. Az asztalon, pedig egy kép. Ez volt a kedvenc képem. A képen két személy volt. Természetesen Shin’ichi és én. Akkor készült a kép, amikor a tengerparton voltunk. Egy napot töltöttünk ott csak mi ketten, de egyszerűen fantasztikus volt. Általában nyáron ilyen egy napos túrákat szoktunk tenni, aztán mikor haza értünk elővettük a térképet, és az egyikőnk rábökött az ujjával. És másnap odamentünk. Ha fújt, ha fagyott mi elmentünk. Nem érdekelt semmi sem. A lényeg mindig ugyanaz volt, hogy jól érezzük magunkat. Szerettem azokat a napokat. Olyankor semmivel nem törődtem. Még az sem érdekelt, hogy történhet velünk valami. Bár szinte mindig közbejött valami, amit nem terveztünk el. De ez volt a legjobb az egészben. Mikor elindultunk otthonról reggel mindig azon gondolkodtunk, hogy mi fog ma közbejönni. Ezekre a pillanatokra mindig olyan jó emlékezni. Miközben a múltra emlékeztem felvettem a kanjis pizsomámat, és befeküdtem az ágyba, majd lassan elaludtam.