Shoutát elég nehéz volt elcsalnom a leendő lakásához. De egy kis gondolkodás után arra jutottam, hogy a legegyszerűbb, ha valami vészhelyzetet állítok elő. Természetesen ez nem igényelt nagy erőfeszítést részemről, hisz szinte mindenegyes balhéban benn voltam, kivéve az utolsó egy évet. Végül is az egészből ez jött ki:

- Shouta! Shouta!! Gyere gyorsan!

- Mi van már! Miért kiabálsz?- kérdezte.

- Nagy baj történt. Anyuék az előbb hívtak, hogy Aida nénikénket kirabolták és megtámadták. És azt mondták, hogy ők azonnal odamentek, és mi is menjünk utánuk, hátha kell valamit segíteni. És állítólag Alex nagybácsit súlyosan meg is sebesítették. Úgy hogy sietnünk kell.

- És hova kell menni, mert most költöztek el.

- Anyuék megadták a címet, de hozd gyorsan a kocsi kulcsokat, és menjünk, ne hogy későn érjünk oda.

- Jól van, na. Megyek már. Te addig nyisd ki a garázst.- miután végre elindultunk azt hittem, hogy meghalunk. Nem mintha félnék a gyorsaságtól, de ez már túl gyors volt. Szerencse, hogy nem állított meg egy rendőr se. Aztán jött a lift. Shouta úgy nyomkodta a lift gombját, mint egy őrült. Két másodperc várakozás után a lépcsőt választotta. Alig bírtam utolérni.  Végül is az ajtó előtt meg tudtam állítani, mielőtt benyitott volna.

- Nyugodj meg. Nem kéne megrémítened őket. Légy nyugodt.

- Már elnézést, hogy nyugodnék meg.

- Engem az nem érdekel, de addig nem megyünk be, amíg meg nem nyugodsz. Tehát?

- Oké, oké. Nyugodt vagyok.

- Jó, akkor most már bemegyünk.- mondtam, majd lassan kinyitottam az ajtót. Az egész lakásban nagyon sötét volt, ezért Shouta első dolga az volt, hogy felkapcsolta a villanyt. Ezek után tudjátok, hogy mi következett. Mindenki előbújt a rejtekhelyéről és elkiáltotta magát:

- HAPPY BIRTHDAY!- mikor meghallotta Shouta, majdnem összeesett. A kábulat után, pedig végre mindenki üdvözölhette. Először Akira, majd apuék köszöntötték fel, ezekután pedig a barátok jöttek. Ezalatt én a konyhába osontam, hogy kibontsam a behűtött pezsgőt és kiöntsem poharakba. Miután ez is meg volt egy tálcára raktam, és visszamentem a nappaliba, a többiekhez, hogy koccintsunk az ünnepelt egészségére.

- Mindenki vegyen egy poharat!- mondtam, amint a szobába értem.- Tehát igyunk az ünnepelt egészségére.- s ezzel a poharamat a magasba emeltem, majd koccintottunk.

- És most jöjjenek az ajándékok!- mondta Akira.

Szépen lassan mindenki odaadta az ajándékát Shoutanak. A végére apuék ajándéka és a mienk maradt.

- Hát fiam nem a legnagyobb dobozban van a mi ajándékunk, de szerintem mégis a miénk a legnagyobb ajándék.- majd anyu odaadta a kis dobozt. Shouta pedig kinyitotta. Mikor meglátta a kulcsot csak annyit tudott mondani:

- Köszönöm szépen, de ez minek a kulcsa?

- Természetesen a lakásé, amiben most vagyunk. Apáddal úgy gondoltuk, hogy innen gyorsabb lesz bemenned az egyetemre.

- Még egyszer nagyon köszönöm!

- Hé a mi ajándékunkról ne feledkezz meg! Még van egy–két dolog a tarsolyunkban.- mondtam tesómnak. Majd Akira behozta a egyik ajándékot.

- Ez az első ajándék. Azért van több, mert közösen szereztük be Akirával és egy új baráttal. Remélem tetszeni fog.- azzal Akira odaadta az ajándékot, Shouta pedig kibontotta. Mikor megpillantotta a nevére szóló autógrammot, majd nem összeesett. Aztán én odaadtam a következő ajándékot. Ez a stáb bulis belépőt rejtette. Végül közösen odaadtuk a videót. Az arcán már a második ajándék után látszott, hogy nagyon eltaláltuk az ajándékot. Ezekután Shouta már megszólalni sem tudott. Végül félóra gagyogás után kinyögött valami olyasmit, hogy köszönöm. Anyuék viszont nem maradtak sokáig, inkább hagyták a fiatalokat bulizni. Még Omit sem várták meg. Pedig én szóltam nekik, hogy az egyik barátom késni fog, és be szeretném mutatni. Végül is Omi fél óra múltán érkezett meg. Addigra már nagyon belejöttünk az ünneplésre, és mindenki megivott egy-két pohárka alkoholt. Én csak Bacardi Bleezert ittam, nem vagyok nagy híve az alkoholnak, kivéve, ha nagyon jó kedvem van, vagy ha nagyon rossz. De még így se volt az, hogy hulla részegre ittam volna magam. Mikor megérkezett Omi azonnal körbe vezettem, és bemutattam mindenkinek. Aztán hagytam had illeszkedjen be. Ekkor viszont odajött Shouta.

- Köszönöm szépen az ajándékokat!

- Szívesen, de még hátra van a torta.

- Egyébként ki az a srác, akit az előbb körbe vezettél?

- Az egyik haverom. Nem olyan régen ismerkedtünk meg. Ő is segített a buli létrehozásában, és az ajándékok beszerzésében. Amúgy Ominak hívják. De ezt már mondtam, amikor bemutattam neked.

- Nem tudom miért, de nekem nagyon ismerős. Valahol már láttam. Csak nem tudom, hogy hol. Várj, asszem meg van.- majd gyorsan elment. Nem kellett sokat várnom, és visszatért kezében egy újsággal.- Mondtam, hogy valahol én már láttam ezt az arcot. Tessék nézd.- azzal odaadta nekem az újságot. A címlapon Omi képe volt ezzel a címmel: Yuuki Hiro filmjében egy ígéretes filmsztár; Omi Satoru debütált. Alig akartam hinni a szememnek. Nem akartam elhinni, hogy az az Omi nem az az Omi, akit én ismertem.

- Ugye ez csak egy rossz vicc.- mondtam hitetlenül.

- Nem ez a ma reggeli újság. Hogy hogy nem láttad?- kérdezte, de erre már nem válaszoltam, azonnal Omi keresésére indultam, hogy ezt az egészet tisztázzuk.

- Sziasztok.- köszöntem a többieknek.- Nem baj, ha most elrabolom egy percre Omit. Beszélnem kéne vele. Ugye nem baj, de nagyon fontos.

- Nem dehogy.- mondták a többiek, és már el is tűntünk a tömegbe. Kimentünk a teraszra, és becsuktam az ajtót, ne hogy valaki is meghallja, azt amit mondani fogok.

- Itt nem zavarunk senkit, és nem is rontjuk el a bulit.- mondtam. Omi képe e mondat hallatán falfehér lett.- Mikor akartad elmondani?- tettem fel a kérdést.

- Mit?- értetlenkedett.

- Ne tettesd magad hülyének!

- De hát én azt se tudom, hogy miről beszélsz!

- Arról beszélek, hogy „egy ígéretes filmsztár” vagy.- mikor Omi meghallotta ezeket a szavakat nem tudott mit mondani.- Na mi van? Már megszólalni sem tudsz.

- De meg tudok szólalni.- mondta nyugodt hangon.- Csak épp a szavakat nem találom. Amúgy ehhez azt tudom mondani, hogy nagyon sajnálom. Ezt most tényleg komolyan mondom. Nem akartam semmi rosszat neked, főleg nem akartalak megbántani.

- Aha persze! Én meg a Mikulás vagyok.

- Figyi. Te ezt nem értheted. Mostanában nagyon sokat csalódtam az emberekben, de te valahogy más voltál. Úgy bántál velem, mint ha egy teljesen hétköznapi ember lennék, és nem akartam elrontani ezt az egészet. Még egyszer mondom, nagyon sajnálom, de tényleg nem akartalak megbántani.

- Megértelek téged, de akkor sem tudok meg bocsátani. Sajnálom.- majd kinyitottam az ajtót, és elmentem a városba. Valahogy nem tudtam visszatartani a könnyeimet, de valahogy nem is akartam. Sokáig barangoltam a városban, de végül is sikerült megtalálnom a legmegbízhatóbb embert, akinek kiönthettem a szívemet.

- Szia Shin’ichi! Hogy vagy? Én nagyon szarul. Az előbb derült ki, hogy Omi nem is az akinek mondta magát. És ezzel nagyon megbántott. Végül is meg lehet érteni a tettét, de akkor sem tudom megbocsátani. Legalábbis még egyelőre nem. Lehet, hogy ezt csak én gondolom így. Ki tudja? De nagyon fáj hogy hazudott. Azt hiszem, most elmondhatom azt a kis verset, ami a 10 dolog, amit utálok benned filmben volt. Hogy is volt? Várj, mindjárt eszembe jut… Azt hiszem ez az. Valahogy így volt:

Gyűlölöm a szavaidat, a hajadat

S mit érzel

Gyűlölöm, ahogy vezetsz,

Azt is, ahogy nézel

Gyűlölöm cipőd,

S ha átjár tekinteted tőre

Gyűlöletem oly heves,

Hogy rímet hányok tőle

Gyűlölöm, gyűlölöm, ha hazudsz

S azt is gyűlölöm, ha nem

Ha miattad nevetek

Vagy ha könnyes lesz a szemem

Gyűlölöm, ha nem hívsz fel,

Ha nem nézel felém

És gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek

Egy cseppet sem, szemernyit sem

Nem gyűlöllek én!

Emlékszel még a filmre? Hányszor megnéztük. Bárcsak itt lennél velem, és segítenél. Mert nem tudom, hogy mit tegyek. Miért hagytál el? Úgy hiányzol!! Hiányzik a hülyeséged, hiányoznak a beszólásaid, hiányzik az is, ahogy fel tudsz vidítani, és hiányzik a mosolyod. Miért nem vagy itt? Miért kellett elmenni arra a szar bulira? Miért? Miért?- mondtam, és elkezdtem ütni a fát, ami mellett álltam. Majd lassan elkezdtem sírni. Ráadásul még esni is kezdett. Így hát elindultam hazafelé. Szinte az egész várost bejártam, mire egy ajtóhoz értem. Ahogy az ajtóra néztem, hogy hol vagyok rájöttem hogy a tesóm új lakásánál vagyok. Felnéztem, és láttam, hogy még javában tart a buli, bár nagyon halk zene szólt. Nem volt kedvem bemenni, de haza menni se akartam, ezért inkább tovább sétáltam. Elmentem a sétálóutcára, és leültem egy padra, a szökőkút mellé. Esténként a sétálóutca gyönyörűen van kivilágítva. Csak néztem a fényeket, és ültem. Miközben így ültem egy hangra lettem figyelmes.

- SAKURA!- nagyon ismerős volt a hang, de nem tudtam pontosan ki ő.- SAKURA!!- hallottam újra, és a hang irányába fordultam. Azonnal felismertem a felém közeledő alakot, de nem akartam a szemnek hinni. Shin’ichit láttam. Aztán becsuktam a szemem és újra kinyitottam. Ekkor jöttem rá, hogy csak káprázik a szemem. Shin’ichi helyett Shoutát láttam felém közeledni. Mikor odaért szorosan magához ölelt.- Úgy örülök, hogy megtaláltalak. Mindenki téged keres. Úgy ránk ijesztettél.- mondta.

- Mit keresel te itt? Most nem akarok senkivel se beszélni. Még veled sem.

- Nem hiszem, hogy te most tényleg erre vágysz. Úgy hogy ha akarod, ha nem, itt maradok.

- Nekem mindegy, hogy mit teszel. Csak maradj csendben.

- Oké. Meglesz. Azért felhívhatom a többieket, hogy megmondjam jól vagy? Vagy már ezt se szabad.

- Nekem mindegy.- azzal Shouta gyorsan felhívta a többieket, és megmondta, hogy nem kell tovább keresni. Majd néhány perc elteltével újból megszólalt.

- Emlékszel arra, amikor én voltam ilyen helyzetben? Tudod, ami Akirával volt.- nem szóltam egy szót sem, mintha nem hallanám, amit mond.- Kb. akkor én is ugyan ebben a cipőben voltam. Én is ugyan ilyen szarul éreztem magam, de végül is minden rendbe jött. És tudott, hogy kisegített abban, hogy megbocsássak? Na? Fogalmad sincs. Csak gondolkodj egy kicsit. Nem olyan nehéz, hiszen rajtam és Akirán kívül csak te tudtad. Aznap te jöttél oda hozzám, hogy segíts nekem. Most rajtam a sor. Az igaz, hogy nem vagyunk jó testvérek, de ennyit megtehetek érted, mikor látszik rajtad, hogy szereted.

- Nem!- mondtam, de több szó nem jött ki a torkomon.

- Jó akkor nem. De el kell mondanom most ugyanazt, amit te mondtál nekem, mert még a végén beleesel egy nagy hibába, amit nem hagyhatok. Nekem akkor azt mondtad: „Megértem, hogy most szarul érzed magad, de nem te vagy az egyedüli, aki így érez. Tudod minden ember követ el hibákat az élete során, és később meg is bánja, de ez már nem tud a múlton változtatni. Ezen már csak úgy lehet változtatni, ha megbocsátasz. Bár ezt minden ember maga dönti el. És ha belegondolsz, te mit tettél volna az ő helyében. Nem hinném, hogy jobbat ki tudtál volna találni, és már ebből a szemszögből megérthetnéd.” Ehhez én még hozzátenném, hogy Ominak most nagyon nehéz. Már szinte nincs is magánélete, és ebből a szempontból megérthetnéd te is. Nem könnyű barátokat szerezni az embernek, ha híres. Ugyanis nem tudja eldönteni, hogy ki az igaz barát. És ha lehet egy megjegyzésem, ezért nem mondta el az igazat. Gondold ezt végig, és bocsásd meg neki. Oké? Csak erre kérlek. Aztán beszéljétek meg közösen az egészet, hogy mit miért tett.

- Oké.- mondtam majd átöleltem, az arcomról, pedig lassan egy könnycsepp gurult le.- Szeretlek. Te vagy a legjobb báty a világon.

- Én is szeretlek, Sakura! De most már haza kéne menni.- azzal elindultunk hazafelé.