Körülbelül három napig nem mozdultam ki otthonról. Nem volt kedvem találkozni senkivel sem. A telefonom viszont egyfolytában csörgött. Azt hiszem ebben a három napban jöttem rá, hogy milyen fontos vagyok a barátaimnak. De a legtöbbet mégis egy személy csörgetett. Nagyon kitartó volt. Naponta vagy 500-szor megcsörgetett. Gondolom, ki tudjátok találni, hogy ki volt az. Természetesen Omi. A harmadik nap már nem bírtam tovább és végre felvettem a telefont:

- Szia!- mondtam halkan.

- Szia Sakura! Annyira örülök, hogy felvetted végre. Nagyon aggódtam érted.

- Köszönöm, hogy aggódtál. Gondolom, csak ennyit akartál mondani. Szia!- és megpróbáltam letenni a telefont.

- Várj Sakura! Kérlek, ne rakd még le!!! Szeretném megbeszélni veled a múltkori dolgot. Ha ráérsz most, akkor elugrok érted és meg tudjuk beszélni a dolgot.

- Ha nagyon akarod, akkor megbeszélhetjük. De megbocsátani nem fogok.

- Megértem, hogy nem akarsz megbocsátani, de egy esélyt had kapjak, hogy megértsd miért tettem.

- Oké. Majd dudálj, ha ide értél. Szia!

- Szia!- majd lerakta a telefont.

Nem kellett 15 perc és már itt is volt. Anyuék kicsit furán néztek. Nem tudták kinek a kocsijába ülök be, és nem értették, hogy miért követi a kocsit egy tömeg újságíró.

- Te, azt nem mondtad, hogy nem egyedül jössz.

- Bocs, de rájuk nem számítottam.- majd hátra mutatott a lesi fotósokra, na meg az újságírókra.

- Már látom is a holnapi címlapokat: Omi Satoru a Casanova.

- Ha???

- Mi van már viccelni se viccelhet az ember?

- De, de. Csak kicsit meglepődtem. Az előbb, mikor beszéltünk nem volt ilyen jó kedved.

- Melletted valahogy mindent el tudok felejteni. Olyan vagy, mint egy dilisnek a napi gyógyszer. De ne hidd azt, hogy ilyen könnyen megbocsátok. Még aznap este elbeszélgettem a tesómmal, és megértem, hogy miért tetted, de ez még nem ok arra, hogy hazudj. Érted?

- Igen is főnök asszony!

- Egyébként most hova megyünk?

- Előbb válaszolj egy kérdésemre.

- Oké. A sztárnak mindent.

- Hol van most a bátyád?

- Asszem Akiránál. Miért?

- Akkor most odamegyünk. Tudod én még nem adtam oda Shoutanak az ajándékát.- Miután felvettük Shoutát és Akirat elindultunk a tengerpart felé. Akira és én ültünk hátra. Szerencsére Omi leengedte a tetőt, úgyhogy fel tudtunk ülni a kocsi csomagtartójára. Jó volt érezni, ahogy a szél végig megy rajtad. Közben a rádiót hallgattuk és beszélgettünk. Shoutáék közben letegeződtek.

- Te Omi hova megyünk?

- Ugye bár én még nem adtam oda az ajándékodat és gondoltam, ha már találkoztunk Sakurával odaadom.

- Aha. És mi az ajándékom?

- Hülye kérdés. Nem mondom meg.

- Csak egy próbálkozás volt. De még is, hova megyünk?

- A tengerpartra. De úgyse fogod kitalálni.

- Akkor nem is próbálkozom.

- Hé skacok miről beszélgettek?- kérdeztem.

- Csak „fiús” dolgokról.- válaszolta Omi.

- És mi lenne, ha énekelnénk egy kicsit?- azzal felhangosítottam a rádiót. Épp Bon Jovi: Everyday számát kezdték el.- Na ki tudja a szövegét?

- Én nem!- válaszolták egyszerre.

- Akkor majd én éneklem.

I used to be the kind of guy

Who’d never let you                look inside

I’d smile when I was crying

I had nothing but a lot to lose

Thought I had a lot to prove

In my life there’s no denying

Goodbye to all my yesterdays

Goodbye, so long, I’m on my way

            I had enough of crying, bleeding

Sweating, dying

            Hear me when I say gonna

Live my life everyday

            I’m gonna touch the sky,

Spread these wings and fly

            I ain’t here to play

Gonna live my life everyday

Change, everybody’s feelin’ strange

Never gonna be the same

Makes you wonder how the world

Keeps turning

Life, learning how to live my life

Learning how to pick my fights

Take my shots while I’m still burning

Goodbye to all those rainy nights

Goodbye, so long, I’m moving on

            I’ve had enough of crying,

Bleeding, sweating, dying

            Hear me when I say gonna

Live my life everyday

            I’m gonna touch the sky,

Spread these wings and fly

            I ain’t here to play

            Gonna live my life everyday

Hit the gas, take the wheel, I just

Made myself a deal

There ain’t nothing gonna get in my way

Everyday

- Te ez tök jó! Nem is mondtad, hogy ilyen jól tudsz énekelni.

- Nem kérdezted, de szerintem nem jó.

Goodbye, so long, I’m moving on

            I’ve had enough of crying,

Bleeding, sweating, dying

            Hear me when I say,

Gonna live my life everyday

I’m gonna touch the sky and spread

These wings and fly I ain’t here to play

            Gonna live my life

Everyday

Az út többi idején nem történt semmi különös. Végül megérkeztünk egy tengerparti házhoz.

- Megérkeztünk. Mindenki szálljon ki.

- Miért jöttünk ide? Csak nem a tiéd a ház?

- Nem, de egy nagyon jó barátomé, akit a testvéremnek tekintek.

- Tehát, kinél vagyunk?- De már nem tudtuk megvárni a választ, mert kinyílt az ajtó. Ekkor egy pillanatra megállt a levegő körülöttünk. Egyikőnk se tudott megszólalni, csak Omi.

- Szia Yuuki. Elhoztam az első számú rajongódat. Az összes filmed megvan neki.

- Sziasztok! Gyertek beljebb.- azzal bementünk. Még néhány perc csönd után meg tudtunk szólalni. Természetesen először Shouta kezdett el beszélgetni.

- Szia! Én Shouta vagyok, az a bizonyos első számú rajongó. Nagyon örülök, hogy találkoztunk.- azzal kezet rázott vele.

- Én is örülök. De lenne egy kérésem.

- Igen? Mi az.

- Tegeződjünk.

- Oké.

- Ezt mindenkitől kérném.- mondta.

- Ez csak természetes, hamár Omit letegezem, akkor téged miért ne.- mondtam könnyedén.

- Akkor csak te lehetsz Sakura.

- Ezt meg honnan veszed?

- Hát elég sokat hallottam rólad, és könnyű felismerni, azok alapján, amiket Omi mondott.

- Miket mondott Omi?

- Csak jót. Nem kell aggódni. És ki ez a bájos hölgy, akit még nem ismerek?

- Én Akira vagyok, Shouta barátnője. Örülök, hogy megismerhetlek.

- Úgy szintén.- ebben a percben vakuk ezrei kezdtek el villogni. Pedig már kezdtünk megfeledkezni a lesifotósokról, de ez valahogy nem sikerült. Először próbáltunk nem odafigyelni, de később kezdtek idegesíteni. Ekkor röppent fel egy érdekes kérdés Shouta részéről.

- Ti ez ellen hogy védekeztek? Vagy mit tesztek ilyenkor?

- Ez egy nagyon jó kérdés. Ha már nagyon idegesítenek, csak hívom a rendőrséget. Mivel ez magánterület, és nem engedtem be őket, megsértették a törvényt. A rendőrség, pedig el tudja őket terelni innen. De feljelentést nem szoktam tenni. Valahol meg tudom érteni őket is.- válaszolta Yuuki. A rendőrség fél órán belül kint volt. Kb. tizenöt perc múlva mindenki eltűnt. Végre nyugodtan élveztük a tengerpartot. Shouta, Akira és Yuki a házban beszélgettek. Én elindultam sétálni a parton, de nem sokáig voltam egyedül. Pár perc múlva ott volt Omi.

- A múlt este azt mondtad, nem tudsz énekelni.- mondta

- Mert ez így igaz.

- Szerintem meg nem.

- Ja persze.

- De most tényleg. Miért nem énekelsz Aoki bandájában.

- Tudod ez egy nagyon régi történet. Régen nagyon szerettem énekelni. Egy évvel ezelőtt egy bizonyos éjszakán belőlem meghalt valami. És én úgy gondolom, ha valaki énekel, azzal az érzéseit fejezi ki. Valahogy belőlem ezek az érzések kihaltak. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy nem érzek semmit sem, ha a barátaimmal vagyok, de nem ugyanaz, mint régen.

- Nem tudom, hogy meg szabad-e kérdeznem, de megkérdezem. Mi történt egy évvel ezelőtt?

- Nem hinném, hogy hallani akarod. Ez nem egy vidám történet.

- Azt gondoltam, de én kíváncsi vagyok. Talán tudok segíteni.

- Na jó. Emlékszel meséltem neked Shin’ichiről. Ő volt a legjobb barátom. Vele minden hülyeségbe bele mentünk. Miatta szoktam énekelni. Mellette egyszerűen nem lehetett rossz kedve az embernek. Nem tudom emlékszel-e, de múlt évben volt egy rock buli. Mi ketten nagyon el akartunk menni, de ezt a szülők megtiltották. És tudod milyenek a tinik.... Amit megtiltanak, azt annál inkább csinálják. Tehát meglógtunk otthonról és elmentünk a buliba. A buli nagyon jó volt, semmi gond nem volt. Csak haza felé. Ugyanis néhány embernek nem tetszett a képünk, és megtámadtak. A végeredmény az lett, hogy én súlyosan megsérültem Shin’ichi, pedig meghalt. Azóta nem szoktam énekelni. Mondjuk már nem is nyújt olyan nagy élvezetet.

- Hát te se vagy jobb helyzetben, mint én.

- Ezt hogy érted?

- Én egy autó balesetben sérültem meg.

- Hogy történt?

- Azon a napon kaptam meg a jogosítványomat. A nővérem úgy gondolta, hogy menjünk el kocsikázni. Nagyon jól ment. Addig, amíg oldalról nem jött belénk egy részeg az autójával. A nővérem azonnal meghalt, de én túl éltem. Azt a napot soha az életben nem fogom elfelejteni. Egy részről magamat okolom a történtekért, másrészről a sofőrt. Azóta nem iszok annyit, ha mégis, akkor inkább hívok egy taxit, vagy haza vitetem magam valakivel.

- Akkor tényleg egy cipőben járunk. Örülök, hogy nincs több titkunk egymás előtt. Kezdek újból megbízni benned.

- Ezt hogy érted?

- Ezt elmondani egy olyan embernek, akit szinte nem is ismersz a legnagyobb dolog. És úgy gondolom, ha ezt elmondtad, akkor már nincs mit titkolni egymás elől. Mert nem hinném, hogy ezt minden egyes embernek elmondtad, aki veled szembe jött.

- Ez igaz. És örülök, hogy újra megbízol bennem.

- És azt is remélem, hogy pénteken leszel a kísérőm. Úgy ahogy megegyeztünk.

- Ez csak természetes. Egyébként is kíváncsi vagyok Jun arcára, amikor meglát minket. Semmi pénzért nem hagynám ki.

- Az ő arcára én is kíváncsi vagyok. De még várnunk kell erre négy napot. Ja, és szerintem hozz magaddal jó néhány tollat. Van egy olyan érzésem, hogy a jelenlevők fele autógrammot fog kérni, amint felismer.

- Na ne.

- Deeee! Ez még jár neked. Megérdemled. Tehát törődj bele. Ezen már nem tudsz változtatni.

- Oké megegyeztünk. Érted mindent.- majd nevetni kezdett.

- Kezd késő lenni. Jobb lenne visszamenni a házba.

- Oké.

- Tényleg, nem vagy kíváncsi, hogy mit csináltak eddig Shoutáék? Mert bevallom én igen.

- Én inkább arra vagyok kíváncsi, hogy Yuuki mit tett. Néha rájön az „öt perc” és az összes embert kiidegeli maga körül. Remélem, most nem ezt teszi. Mert akkor Shouta kiábrándul belőle. Ezt most tényleg vedd komolyan. Velem már megcsinálta azt, hogy forgatás közben a mellettünk lévő szökőkútba dobott. Pontosabban rakott a közelünkben lévő targoncával.- asszem innentől nem bírtam ki röhögés nélkül. Tehát most álljunk meg egy percre és gondoljuk el milyen az, amikor egy embert a szemünk láttára „dobnak” a szökőkútba egy targoncával. Remélem velem, soha nem fogják megtenni. Eléggé ciki lenne. J - Ne nevess már. Abban a pillanatban NEKEM nem volt VICCES. Remélem, ezt soha se tudja meg a sajtó.

- Ha ezzel arra célzol… Tőlem nem fogják megtudni. De szerintem ezt másnak ne meséld el. Lehet, hogy így a te rajongóid fognak eltűnni.

- Azért annyira hülye nem vagyok, hogy ilyet meséljek akárkinek. De mondjuk olyat, inkább mesélek, mint amit Yuuki kapott tőlem ezekután. Mondjuk azt, meg ő nem pontozta, de megértette, hogy járt neki.

- És mivel viccelted meg?

- Nem hinném, hogy annyira tetszene.

- Naaa létsziii!!! Ne tedd ezt velem. Ha már valamibe belekezdtél, akkor azt fejezd is be.

- Oké, elmondom. Az egész egy szép áprilisi napon volt. Yuuki épp itt töltötte a hétvégét, amikor „visszavágtam”. Az egészet nem volt könnyű kitalálni. Jó néhány napomba telt mire teljes lett a terv. A háza mellett pont akkor akartak lebontani egy házat. Ezt akartam felhasználni. Kölcsön vettem néhány díszletet a forgatásról, és ezek a díszleteket a lebontandó ház elé rakattam. Így teljesen úgy nézett ki, mint Yuuki háza. Majd az éjszaka közepén átvittem a másik házba. Természetesen olyan helyre raktam, ahol semmi baj semmi érhette. Másnap reggel jött a bontó brigád. Természetesen be voltak avatva az egészbe. És az ellenkező oldalon kezdték a ház lebontását. Az első „csapás” után Yuuki azonnal felébredt, és kirohant a házból. Természetesen azt hitte, hogy az ő házát kezdték lebontani, mivel a házát szintén eltakartam pár díszlettel. Szegény gyerek annyira megrémült, mert ez a kedvenc háza. A dolgozók természetesen nem figyeltek rá és folytatták a ház lebontását. Majd megjelentem egy daruval, és „beraktam” a tengerben. Ekkor vette észre, hogy a lebontott ház nem az övé. A következő percben már kint is volt a vízből, és egyenesen felém tartott, de szerencsémre nem tett semmit. Még…

- És most nem rettegsz, hogy ezt visszakapod?

- De nagyon, de ezt nem lehetett kihagyni. Akkor nagyon poénos volt, és még ő is nevetett rajta.

- Aha. Én azért örülök, hogy velem ilyet nem tettek, és remélem, hogy ezután sem fognak.- miután befejezte a történetet újból elindultunk vissza a házhoz. A tenger gyönyörűen hullámzott, miközben a nap lassan alábukott. Egyszerűen gyönyörű volt a látvány. Miközben így gondolkodtam egy rántást éreztem a karomon. A következő pillanatban, pedig azon vettem észre magam, hogy a tenger felé futok. Miután elértem a tengert, futottunk is vissza. Mikor megnéztem, hogy ki fogja a karomat, rájöttem, hogy nem lehet más, mint Omi. Olyan aranyos volt. Valahogy azt vettem ki, hogy ő ilyen egyszerű környezetben érzi jól magát. Egyszerű alatt azt értem, hogy a társaságban nem érdekel egy embert sem, hogy ő egy sztár. Remélem még sok időt fogok így eltölteni vele. Így jobban meg tudom ismerni.

- Omi, remélem, tudod, hogy ilyenkor nagyon aranyos vagy. Mármint akkor, amikor ilyen kisfiús vagy. De azért van egy kérésem.

- Mi az?

- Az, hogy a bálon kicsit normálisabb legyél. Köszi.

- Ha?

- Tudod mit, inkább legyél olyan, amilyen szoktál. Vedd úgy, hogy meg se szólaltam.

- Felőlem.