„ Ne, Yuki…” Shuichi végigcsoszogott a padlón, leült a pamlagra, mialatt a szőkét figyelte, aki pillanatnyilag vele szemben ült… tehát a dívány másik végében. Pislogott egyet, majd megbillentette a fejét, miután a másik nem válaszolt a kérdésére, „Yuki…” nyafogott és közelebb csúszott a fiúhoz. „Yu~~~ki?”

„Mi van Shuichi?” Yuki csak egy rövid pillantásra méltatta a rózsaszín hajú fiút, mielőtt újra a papírra fordította volna a figyelmét.

Shuichi ezt úgy értelmezte, hogy itt a lehetőség egy kis gyilkolásra; megkaparintotta a papírt az írótól, a feje fölé tartotta, miközben terpeszben ült a férfi ölében; lábai mindkét oldalról körülvették őt. Körbefonta karjait Yuki nyakán, „Daijoubu ka, Yuki…?”

„Hn…” A szőke csak nézett a fiatalabb fiú szemeibe, és könnyedén megvonta a vállát, miközben a fiú dereka köré fonta karjait. Eh, minek tagadni, egészen jól érezte magát ma…

A borzas hajú elmosolyodott és egy rövid csókot adott Yuki -nek, „Olyan boldog vagyok…” Tétovázott, tekintete az író ingjének zsebében lévő kicsi dobozra esett, „Hm… mi az, Yuki?”

„Valami, amihez semmi közöd… Shuichi.”

A fiatalabb fiú bólintott és gyorsan lopott egy csókot, mielőtt lemászott volna kedveséről, és az ajtó felé fordult volna. „Dolgozni kell mennem! De extra korán hazajövök, úgyhogy várj engem itthon…” Ezzel a fiú elment, kioldalgott a szobából.

Yuki mosolygott, Shuichi nem volt mindig púp a hátán ebben az átkozott időben… nagyritkán még élvezte is a fiú társaságát. Karcsú ujjaival végigsimította az ajkait, mintha azt a kicsi csókot ízlelgetné, amit Shuichi lopott tőle az imént. Aztán az előbb említett ujjaival kivette a kis dobozt az ingzsebéből. Tétovázott egy pillanatig, mielőtt előhúzta, és óvatosan kinyitotta volna. Egy nyaklánc és egy gyűrű Shuichi -nek. Eltűnődött, hogy vajon Shuichi emlékszik -e , hogy milyen nap van, és, hogy vajon tudja -e, hogy ez mennyit is jelent neki.

Nem hitte volna, hogy Shuichi ilyen sokáig együtt marad vele, különleges dolog volt, hogy valaki annyira szeresse őt, mint amennyire a rózsaszín hajú énekes tette. Igazából örült, hogy itt van neki Shuichi. Valószínűleg sohasem fogja teljesen bevallani, mit is érez a fiú iránt, hogy mennyire törődik vele, és, hogy mennyire szereti őt.

Nem tudta, mennyi időt töltött el a fiúra gondolva, de minden bizonnyal nem túl sokat és azonnal visszatért a valóságba, miután hallott egy hangos csattanó hangot és utána egy éles kiáltást. Egy ideig nem akart róla tudomást venni, egész addig, amíg fel nem ismerte a hangot… ekkor elszabadult a pokol. Pánikszerű gyorsasággal felpattant a díványról és majdnem kitörte a lakás ajtaját, majd a műveletet megismételte a ház bejárati ajtajával is.

Holtra váltan megállt, mikor meglátta azt, amit legkevésbé akart; Shuichi -t összetörve, élettelen halomként az út közepén, és egy fekete kocsit, ami teljes erőből beleszaladt egy közeli épületbe. Zihált, a száját összeszorította, míg a kedveséhez sietett. Nem jött ki hang a torkán, minden, amit tehetett annyi volt, hogy térdre esett és ringatni kezdte a fiút. Visszanyelte a könnyeinek árját, karcsú ujjaival végigsimította a fiú állának vonalát.

„Yuki…” Shuichi megpróbált suttogni, de erős fájdalom hasított belé, bíborszínű bőre természetellenesen élettelen színű volt. Kihunyt belőle a szikra. Egy karmazsinszínű erecske haladt le a szája sarkától az arcára. A szerencsétlen énekes magánál volt, túl nagy volt a fájdalma, hogy teljes egészében felfogja a sérüléseit. Sírt, azok a most halott szemek Yuki -re meredtek, aki csak most fogta fel, milyen szörnyű is ez a helyzet. De… arra gondolt, hogy nem is olyan rossz, ha a kedvese a karjában hallhat meg. Ajkai bágyadt mosolyra húzódtak, mikor Yuki -re nézett, aki feladta, és engedte a könnyeit szabadon ömleni.

A férfi szorosabban ölelte, és hagyta, hogy a doboz, amit a kezében tartott ráessen a fiatalabb fiú mellkasára. Nem tudta tovább visszatartani a könnyeit, úgy érezte, mintha az egész világ összeomlott volna benne. Bedobva ebbe a lidércnyomásos világba, a látomásai ködösek és homályosak lettek, érzései a felszínre törtek. Nem tudta, énjének melyik feléből jöttek... Talán, szívének az a kicsi része, amiben Shuichi volt, most kinyílt. Visszatartott annyi könnyet, amennyit csak tudott, imádkozott az istenekhez, hogy a bénultság, ami elöntötte, elmúljon és meg tudja menteni a kedvese életét. Azt kereste, mi mentheti meg őt.

Kicsi kezecskék matattak a dobozon, Shuichi minden erejét beleadta, hogy ki tudja nyitni. Kicsi ujjak kotorták ki a nyakláncot a helyéről. A fiú figyelme a gyűrű felé fordult, ami a láncon lógott. Közel húzta az arcához és tüzetesen megvizsgálta. Éppen csak észrevette a 'Szeretlek' szót a fémbe karcolva.

"Én..." a néhány gyorsabb lélegzetvételből Yuki érezte, hogy a fiúból elszáll az élet. Már nem tarthat sokáig. "... én is szeretlek, Yuki." A keze a saját dobozkája felé mozdult, Yuki bólintott. Shuichi keze a férfi nyitott jobbjába csúszott, majd visszahúzódott. Yuki ökölbe zárta a kezét, egy kicsi doboz feküdt a markában.

"Boldog évfordulót, Yuki..." Mondta a rózsaszín hajú fiú, és nézte, amint Yuki kinyitja a dobozt. Tudattalanul, de mindketten ugyanazt vették a másiknak, csak Shuichi a férfi nevét gravíroztatta a gyűrűbe. Kicsi különbség, de a mindenséget jelentette a megtört szívű Yuki -nek, aki már nem tudott segíteni, egy szívfájdító zokogásban tört ki, mikor egy apró csókot adott a haldokló fiúnak.

Ennyi kellett Shuichi -nek... ahhoz, hogy feladjon mindent, amit végül mindenképp el kellett dobnia. Ez a kis egyszerű csók, ami több szerelemmel volt telítve, mint amit eddig összesen kapott. Vett egy mély lélegzetet, mielőtt végleg kiengedte volna magából, mielőtt elengedte volna az egész életét.

"Mindörökké szeretni foglak, Shuichi." Yuki zokogott, mikor érezte, hogy kedvese mellkasa megemelkedik és utoljára lesüllyed, mielőtt a feje lehanyatlott volna, egy szörnyen szívszaggató zokogás rázta meg, ami megmentheti az ember lelkét. Olyan szorosan fogta a fiú testét, hogy teljesen összegörnyedt.

"... mindörökké szeretni foglak."