A metsző holdfényt alig lehetett látni. Ezen az éjszakán fagy is

 várható volt. A táj teljesen be volt bugyolálva fehérbe...

egy

fehérségbe, amely beborította és elfedte környezetüket.

„Miaka?”

„T–T–T–Tasuki... É-é–én...”

„T-t-te még mindig d-dadogsz. B-b-basszus, h-hideg van.”

„N-n-nézd!”

Együtt botorkáltak egy kis ház felé... Egy kis villanást láttak,

mielőtt beléptek volna.

„Hello?... Van itt valaki?”

„Természetesen nincs, te idióta. Látsz te itt valakit? Ezen kívül olyan átkozottul hideg van, hogy, ha lenne is itt valaki, akkor bent lenne.”

„Igazad van!”

Bent csönd volt. Nem hallatszott semmi más nesz, csak a cipőjük és csizmájuk csikorgása a keményfa padlón.

„Oké, gyújtsunk tüzet... LEKKA SHINEN!”

A narancssárga és vörös lángok játéka bevilágította a sötét szobát. A lángok mohón körbenyaldosták az öreg kandallót...

„Wow! Köszi Tasuki! A Tessen lenyűgöző!”

Tasuki érezte, hogy a vér az arcába szalad, amitől az bűbájosan vörössé

 vált, mielőtt elfordulhatott volna.

„Semmi probléma... most már végre megszabadulhatunk ezektől az ázott ruháktól... Mindketten nedvesek lettünk a hótól.”

„Igazad van. Teljesen bőrigáztam.”

Tasuki megdermedt... Annak a lehetősége, hogy meglátja a lányt

 meztelenül, nem hagyta nyugodni...

„Mikre gondolok?” suttogta magában, és megpróbálta száműzni

a fejéből a

zavaró gondolatokat.

Nem sokkal azután ismerte fel ezeket az érzéseket, miután a lány elment.

Mikor meghallotta a padlóra eső ruha alig hallható zaját, arra gondolt,

milyen tiszták is voltak ezek az érzések. Csak valami rajongás lett volna? vagy valami, ennél több. A szíve mélyén tudta a választ. Nem volt más

 ésszerű magyarázata az érzéseinek. Szerelmes volt. Lenézett a

fapadló kusza mintájára. Meglepően hűvös volt itt bent. Majdnem annyira

hideg volt, mint kint, csak, ha lehet, még fagyosabb...

A kinti felfordulás teljesen tükrözte az érzelmeit. Félelmetes

érzések vihara kavargott könyörtelenül a lelkében. Minden e-

gyes eltelt perccel még jobban erősödtek. Összegyűltek és

megtelepedtek dörömbölő szívének mélyén.

Tasuki kinézett. Nézte, amint a tollszerűnek tűnő pelyhek sietség

nélkül

aláereszkedtek a levegőből a hóborította földre.

Lassan behunyta a szemeit és beszívta a hűs levegőt... Tudta, ez egy

hosszú

éjszaka lesz... egy része örült ennek, míg a másik el akart futni,

kiszáguldani a viharba.

„Tasuki.”

Erőt vett magán és megfordult... A lány éppen az ingét vette le.

Fehér volt

 és néhány helyen a bőréhez ragadt... *BAKA BAKA BAKA BAKA!*

Szemei akaratlanul felfedezték a lány testét, mialatt beszélt...

„Tasuki, miért nem vetkőztél még le... Meg fogsz fázni... Tasuki?”

Úgy érezte, még legalább 3 árnyalattal vörösebb lett, mielőtt gyorsan

megfordult... Meg kellet őriznie a hűvösség látszatát. Gyorsan felnevetett.

„Csak meztelenül akarsz látni... huh!”

Érezte, amint egy kemény dolog fejbe vágta. Minden bizonnyal

a lány bal félpár cipője volt az.

„Aú! Mit csinálsz azzal a ...”

Hirtelen abbahagyta, mikor meglátta, hogy a lány éppen veszi le az ingét.

Ismét elfordult... Eljött az ideje, hogy ő is levetkőzzön... és

nem akart bizalmatlannak tűnni...

Gyorsan levette a ruháit, csak az alsónadrágot hagyta. Ha bármi

történne, meg tudná őrizni méltóságának egy részét. Letette a ruháit

a tűz közelébe, közvetlenül a lányé mellé, mielőtt leült volna...

„Szóval, Taka hol van?”

„Hmm? Á! Visszament a világunkba... Suzaku csak most hozott vissza engem...

hapci! Mostanában annyi minden történt... Remélem, hamar megtaláljuk

azokat a köveket... Nem akarom, hogy Taka eltűnjön.”

A szobára kényelmetlen csend telepedett. Úgy tűnt, a kinti hideg lassan

beáramlik a szobába. Mindketten körülnéztek, míg Tasuki felfedezett

egy

összehajtogatott ruhát a távolabbi sarokban.

Hirtelen elvörösödve bámult Miaka –ra...

„Tasuki, mi a baj...”

Felállt, hogy kövesse a fiút...

„Nézd, mit találtam.”

Rámutatott a takaróra, hogy a lány is lássa... A fiú magában hálás

volt neki, hogy magán hagyta a fehérneműjét.

„Tasuki, te egy zseni vagy!”

„A tied lehet, és jól vagyok.”

Hirtelen a szobát bevilágító narancssárga fény halványodni kezdett.

Mindketten a haldokló tüzet bámulták.

„Ó nem, a tűz kialszik!”

„LEKKA SHINEN!... nem működik... Tűzifa kellene...”

„Azt akarod mondani...”

„Nincs más lehetőség.”

Tasuki a ruhái felé indult... mindaddig, amíg két kart nem érzett a teste körül... Miaka?

„Nem,! Nem mehetsz ki a hidegbe... odakinn fagy! Meg fogsz halni!”

„Mit gondolsz... engedj el, te szamár!”

„Nem! Van takarónk, ahelyett, hogy megfagynál, és csak, hogy

tudd... nem akarom, hogy meghalj!”

Tasuki azonnal megállt. A lány arcára nézett. Tényleg aggódott.

„Rendben! Csak engedj el.”

Elengedte. A fiú duzzogva ült le a padlóra...

Miaka közelebb vitte a takarót. Körbetekerte vele a fiút.

„Mit csinálsz? Meg fogsz fagyni! Mondtam, hogy a tied lehet!”

„Mi van veled? Miért viselkedsz idiótán? Mindketten megfagyunk,

ha nem fogod be a szádat, és nem működünk együtt!”

Tasuki didergett.

„Látod... így ni. A takaró elég nagy kettőnknek is.”

Mindketten beburkolóztak a takaróba, majd lefeküdtek a padlóra. Szembe

kerültek egymással.

A meleg lassan terjedni kezdett a takaró alatt. Egyre kényelmesebben

érezték magukat.

„Mondtam.” mondta Miaka. „Sokkal jobb érzés, nem?!”

„Fogd be!”

Miaka halkan nevetett. Nevetése megmelengette a fiú szívének

legmélyebb zugát. A vihar dühöngött ott kinn és bent is. A

fiú örült, hogy boldog lehet. mégha csak egy percre is. Elmosolyodott

a lány karjaiban.

„Jó éjt, Tasuki.”

„Jó éjt, Baka!”

„Mou!” dünnyögött Miaka...