A Kőfejtő

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki minden áldott reggel kijárt egy magas kősziklához, és abból követ fejtett. – A köveket eladta házépítőknek, kőfaragóknak s mert ügyesen dolgozott, volt is mindig vevője és a kőfejtő szépen keresett a konyhára. Nehéz és fáradtságos volt az ő mestersége, de ő imádkozott és nem panaszkodott s hiú kívánságok nem gyötörték.

Hallotta sűrűn a falubeliektől, hogy a kőszikla tövében, ahol ő is dolgozik, valami hegyi manó tartja a lakását, aki hébe-hóba megjelenik az emberek előtt és minden kívánságukat teljesíti. De a kőtörő sosem látta a hegyi manót s hitetlenül csóválta a fejét, valahányszor szomszédjai a manót emlegették.

Egyszer szép nagy követ vitt egy gazdag ember házába, aki síremléket akart állítani egy elhunyt rokonának. És látta a szegény kőfejtő, milyen fényes palotában lakik a gazdag ember, milyen dús asztalnál eszik, milyen pompás ágyban alszik. Mikor visszatért nehéz munkájához s hátát kiverte az izzadtság, a szegény ember így kiáltott föl elkeseredésében:

- Oh, ha én is gazdag ember lehetnék. Ezüst tálból enném, aranypohárból innám, selyemágyban aludnám. Gyöngyéletem volna, sose panaszkodnám!

Alig ejtette ki e szókat, amikor susogás támadt a légben s egy hang ezeket mondta:

- Legyen meg, amit kívánsz!

Elcsodálkozva nézett körül a kőfejtő, de egy árva lélek se volt a közelben. Mára elment a kedve a munkától, összeszedte a szerszámokat s indult hazafelé azzal az elhatározással, hogy aznap már nem dolgozik többet.

De mekkora lőn a csodálkozása, amikor végre hazaért. Kicsi kunyhója helyén fényes, nagy palota állott, tele drága bútorral s még a puha selyemágy sem hiányzott. A kőfejtő nagy örömmel elhelyezkedett a pompás palotában; elfelejtette előbbi sanyarú mesterségét s nagyon boldognak érezte magát.

Telt az idő s egyszer éppen nagyon forró nap volt. Az izzó sugarak lepörköltek mindent s az egykori kőfejtő ki sem mehetett az utcára. Hát amint nézeget ki az ablakon, látja ám, hogy nagy sereg ember vonul el a ház előtt s a menet közepén pompás ruhájú szolgák aranyos gyaloghintót visznek. A gyaloghintóban a herceg ült, akinek feje fölé nagy ernyőket tartottak, hogy őfenségét a nap ne érhesse. Irigyen nézett az egykori kőfejtő a fényes menet után, amíg csak el nem tűnt az a szeme elől. Aztán így kiáltott:

- Oh, ha én herceg lehetnék. Gyaloghintóban hordoznának, ernyőket tartanának a fejem fölé s nem kellene szenvednem a nap melegétől.

Alig ejtette ki e szókat, mikor susogás támadt a légben s a régi hang ezeket mondta:

- Legyen meg, mit kívánsz.

Úgy is történt. Herceggé lett az egykori kőfejtő. Gyaloghintóját pompás öltönyű szolgák vitték, nagy tisztességben részesült, fény és pompa vette körül s a nap sugarai ellen hatalmas ernyőkkel védték.

De mégsem volt boldog. Jobbra-ballra tekingetett, szüntelenül azt kereste, hogy mi hiányzik még az ő boldogságához. És amikor látta, hogy a hatalmas nap mint perzseli le köröskörül a mezőket s, hogy az ő arca a nagy ernyők oltalmában is hogy barnul egyre a nap izzó sugaraitól, elvesztette minden kedvét s egy nap így szólt:

- A nap hatalmasabb nálam. Nap szeretnék lenni, hogy én is perzselhessem le a mezőket s én barníthassam meg az emberek arcát.

És a hegyi szellem újra felelt:

- Meglesz, amit kívánsz.

És csakugyan nappá változott át s nagyon büszke volt hatalmára. Szerteszéjjel szórta sugarait, felperzselte a mezőket s megbarnította a herceg arcát is csak úgy, mint a többi emberét. De végre is ráunt a nagy hatalomra és megint csak elveszítette kedvét. Mikor pedig egyszer elébe került egy felhő és őt eltakarta, haragosan kiáltott föl:

- Mi ez? A felhő nem bocsátja át sugaraimat? Hiszen akkor a felhő hatalmasabb, mint én vagyok. Ez nem járja. Szeretnék felhő lenni, hogy eltakarhatnám a napot.

És a hegyi szellem újra csak azt felelte:

- Meglesz, amit kívánsz.

Most már felhő lett, nap és föld között lebegett. Felfogta a perzselő napsugarakat s nagy örömmel látta, milyen szépen zöldül és virágzik minden a föld színén. De ez még nem volt elég. Egész hatalmát akarta éreztetni az emberekkel s nehéz, sűrű esőt bocsátott le a földre. Napokig, hetekig tartott az eső. A patakok és folyók megdagadtak, kiléptek medrükből, elöntöttek és elpusztítottak mindent, amit az útjukban értek. Csak a szikla állott szilárdan és rendületlenül s megvetően nézte a tomboló vízárt.

- Hogyan? A szikla erősebb nálam? Akkor én szikla szeretnék lenni.

S felelte rá a hegyi szellem:

- Legyen meg, amit kívánsz.

És erre tüstént átváltozott sziklává. Kevélyen nézett az égre, akár nap sütött, akár eső suhogott. Nem reszketett az elemektől s büszke volt hatalmára.

Egy napon különös zajt hallott a lábánál s megpillantott egy kicsi kőfejtőt, aki vascsákányával hasogatta a sziklát s ugyancsak nagy darabokat vágott ki belőle, amelyek aztán dübörögve hullott le.

A szikla erre nagyon megharagudott s így kiáltott föl:

- Micsoda? Egy ilyen kicsiny emberke hatalmasabb, mint én vagyok? Ez nem járja. Kőfejtő szeretnék lenni.

És kívánsága megint teljesült. Visszaváltozott azzá az egyszerű kőfejtővé, aki volt annak előtte. Arca verejtékével kereste újra mindennapi kenyerét, de boldog volt s nem kívánt magának jobb sorsot.

A hegyi szellem szavát soha többé nem hallotta.