Mozoo

Sok-sok esztendővel ezelőtt élt Kínában egy Mozoo nevű derék ember. Volt kis házikója virágos kerttel, meg egy darab földecskéje, melyet szorgalmasan művelt, hogy szegény öreg anyját eltarthassa, ahogy lehet.

Az öreg asszony sokszor mondta a fiának, hogy házasodjék meg, de az hallani sem akart a dologról, mert azt tartotta, hogy amíg az édesanyja él, kell, hogy neki szentelje az életét. tenyerén hordta az öreg asszonyt és szeméből olvasta minden kívánságát.

Elgondolhatjátok hát, mit érzett Mozoo, amikor édesanyja váratlanul súlyos betegségbe esett.

Mozoo buzgón imádkozott, elhozta a legdrágább orvosságokat, de az öreg asszony nem lett jobban. Be kellett látniuk, hogy fölgyógyulásához nincs remény.

Télbe fordult az idő, hó borított el mindent. Egy nap így szólott fiához az öreg asszony:

- Oh, csak még egyszer ehetném fiatal bambuszhajtást. Azt hiszem, hogy visszaadná az erőmet. Úgy szeretnék még egyszer fölkelni az ágyból, hogy melléd ülhessek, édes fiam.

Mozoo erre nagyon elszomorodott.

- Oh, tudnék csak friss bambuszhajtásokat találni! – gondolta magában – de hiszen ilyen időben hol is volna friss bambuszhajtás?

Anyja előtt azonban nem akarta elárulni csüggedtségét, vette hát a kalapját, búcsút intett gyöngéden s bíztatta az öreg asszonyt, hogy hamarosan meghozza, amit kíván.

Nehéz szívvel lépett ki a házból, keresztülhaladt a kerten, amelynek végében állott egy bambuszcserje. Odatartott egyenest, elkotorta kapájával a havat, jóllehet tudta, hogy hiábavaló munkát végez.

De csodák csodája! Alig takarította el a havat, látta, hogy egész csomó friss bambuszhajtás van a cserjén, oly szép hajtások, minőket még sohasem látott. Gyorsan és gyöngéden leszedett annyit, amennyi ebédre kellett s fölvitte a házba. Azután elkészítette úgy, amint az anyja kívánta. Az öreg asszony valóban fölfrissült a friss bambuszhajtástól, új erőre kapott, nemsokára már ágyát is elhagyhatta és még sok éven át élt boldogan fiával, ki gyermeki ragaszkodásának oly szép bizonyságát adta.