Ozoo

Ozoo egy jámbor és szorgalmas halászembernek fia volt. A halász derék embert és ügyes munkást nevet a fiúból, akit a maga mesterségére fogott. Megöregedtek a szülők, elgyengültek és ekkor Ozoo volt a támaszuk, aki nem kímélte a fáradtságot, hogy édes szüleinek semmiben se legyen fogyatkozásuk. Becsületességéért, barátságos viselkedéséért szerette őt mindenki s az egész környék az ő kunyhójába ment halért. Így aztán évről-évre gyarapodott vagyonban, gazdagságban s a hegyek között szép kis tavat szerzett, amelyben kitűnő pontyokat tenyésztett.

Egyszer nagyon szigorúan köszöntött be a tél, keményre fagyott a tó vize s olyan vastag jég képződött rajta, hogy Ozoo nem kis aggodalommal gondolt a halaira.

De még jobban aggasztotta az, hogy éppen amikor legjobb keresetétől esett el: édesanyja is súlyosan megbetegedett. Ápolnia, gondoznia kellett édesanyját, s a betegség azonkívül tetemes költséget is okozott. DE bármily nehezére esett is Ozoonak, előteremtette nemcsak azt, amire szüksége volt a betegnek, hanem bármi mást is, amit az öreg asszon megkívánt.

Egy napon nagyon gyönge és kimerült volt a beteg asszony és így szólt Ozoohoz:

- Oh, csak azokból a szép pontyokból ehetném, amelyek a hegyi tóban vannak. Attól tudom, hogy meggyógyulnék.

Ozoo nagy zavarba jött édesanyjának e szavaira; alig tudta visszafojtani forró könnyeit: de erőt vett magán é tettetett vidámsággal mondta:

- Jól van kedves anyám, meglesz, amit kívánsz. Elhozom a pontyot.

Az öreg asszony megáldotta fiát, aki csakhamar elhagyta a kunyhót. Csak az a reménye volt, hogy az enyhe szél talán porhanyóvá teszi a jeget, legalább annyira, hogy csákánnyal feltörheti. DE ebben a reményében nagyon megcsalatkozott.

Metsző, hideg szél süvöltött a hegyek között, a tó csillogó jégtükre kemény volt, mint az acél s tizenkét ember ereje sem lett volna elég hozzá, hogy áttörje. Ozoo kétségbeesve szaladgált a jégen s szenvedő anyjára gondolt. Aztán térdre hullott, kezeit összekulcsolta s hő imádság tört fel a szívéből.

És íme, egyszerre azt érezte, hogy egész testét csodálatos melegség járja át. Nagy remény gyulladt ki benne. Gyorsan lehányta magáról a ruhát, lefeküdt a jégre és kinyújtózkodott.

És ahol a teste a jeget érte, ott a kemény burok csodálatos gyorsasággal olvadni kezdett, úgy, hogy Ozoonak csakhamar fel kellett ugrania. Most már könnyű volt a csákánnyal nagy léket hasítani a jégen. Alig készült el ezzel, látja, hogy minden oldalról odasereglenek a legszebb pontyok, amelyek közül aztán kiválasztott néhányat az édesanyja számára.

Gazdag zsákmánnyal tért haza Ozoo, gyorsan elkészítette a halat, az édesanyja jó étvággyal evett belőle és amint előre megmondta, ereje csodálatos módon visszatért. Csakhamar felgyógyult és még sokáig élt boldogan fia mellett, akinek hűséges gyermeki szeretete mentette meg őt a haláltól.