Cím: Touched / Megérintve

Szerző: Norynia

E-mail: majornotty@aol.com

Fandom / felhasznált: Gravitation

Tartalom: Yuki gondolatai Shuichira és a múltjára visszatekintve.

Pározás : Yuki/ Shuichi

Kommentár: Az ami Yukiban megfogott ismét a felszínre kerül.

Figyelmeztetés: Dráma

„Lemondó nyilatkozat”: semmi nekem, és ha mégis, nagyon sajnálom a srácokat.

Fordította: aya

Megérintve. Mindketten voltunk. Hamisan megérintve. Rosszul megérintve. Kényszerítve valamire,  amit mi nem akartunk, valamihez szükségeltetve, amit nem érdemeltünk meg. Amit nem érdemeltél meg. És én megérdemeltem? Nem tudom. Soha nem őt hibáztattam, hanem mindig magamban kerestem a hibát. Bebeszéltem magamnak, hogy én kényszeríttettem rá őt. Ahhoz, hogy eladjon, hogy meggyalázzon. Miért? Ezt mindig megkérdeztem magamtól, nem tudom. Nem találtam értelmet ebben az eseményben, mégis magamat okoltam. Ennyire utált engem, hogy ezt tette velem? Miért? Miért tette ezt, és miért nem mondta meg nekem soha? Ellökni engem, mielőtt idáig fajult volna? Nem tehette? Egyedül hagyni, önmagát tőlem elszakítani? Lehet. Nem volt már több alkalmam hogy megkérdezzem tőle. Minden olyan gyorsan történt, és mégis szinte a végtelenségig elhúzódott, hogy azt hittem szétszakítja a belsőmet. Tanúja lettem, hogy miként lett bennem minden néhány mocskos érintéssel lerombolva, mielőtt az egész egy ütéssel porrá vált, és minden ami eddig engem alkotott meghalt. Miért váltam olyanná, mint amilyen vagyok? Mert féltem? Féltem a sebezhetőségtől, amit akkoriban még birtokoltam? Lehetséges. Nem tudom pontosan, és minél többet gondolkozom rajta annál jobban összezavar. Ennyi idő multán sem tudom megérteni, mindig csak fájdalmat okozott, ha lepergett a szemem előtt a múlt, ami nem hagy nyugodni. Mindig emlékeztetve leszek, amikor a legkevésbé számítok rá, és mégis azokban a pillanatokban, amiktől rettegtem. Újra érezni. Úgy, mint ahogy régen tettem. Ezt nem akartam többé, nem akartam kitenni magamat a veszélynek, hogy megsérüljek, végül egy fogalom: „Én nem az vagyok, akit meg lehet sebezni.” Akkoriban egy belső védőfalat építettem magamnak, ami ezt többé már nem engedi.  Nem, most már abban a helyzetben vagyok, hogy azokon a személyeken ejtsek sebeket, akik nagyon hasonlítanak az akkori énemre. Egy valamilyen módon olyanná váltam, mint ő, vagy? Azt mondtad, hogy nem vagyok hibás, azért ami velem történt.  Lehet, hogy te így gondolod, nem voltál ott, nem láttad azt, amit én láttam, téged nem árult el az akit szerettél, és akiben megbíztál. És még soha nem éreztél önutálatot úgy, ahogy én átéltem és még túl gyakran átélem. Te itt akartál lenni számomra, nem akartál többet egyedül hagyni, meg akartál vigasztalni, szeretni és bízni bennem. És én mit tettem? Elárultalak. Az én hibám, amit veled tettek. Hátat fordítottam neked, amikor szükséged lett volna rám, és te mégis rendíthetetlenül mellettem álltál. Olyan vagy, mint én. Ez a hasonlóság ijesztő. Mi ketten egy másik időben, egy másik helyen, más emberektől lettünk valamire kényszerítve, amit nem akartunk. És egyikőnk se okolta azt, aki ezt tette velünk, hanem magunkat hibáztattuk. És most ennyi év után, én vagyok az aki fájdalmat okoz . Aki azt az embert bántja aki szeret, aki mellettem áll, pedig ő nagyon keveset ,szinte semmit nem tud rólam.

Azt mondtad a múlt nem számit. Ami számit az a jelen és a közös jövő. Tényleg ezt gondolod? Tudsz valaki olyannal élni, aki gyilkolt? Az ő Sensei-ét (tanár/mester) azt az embert, akit szeretett, és azt is ami önmagát kitette. Meg tudod ezt tenni? Igent, mondasz és néha el is hiszem neked. De aztán megint felbukkannak a kételyek és a lelkiismeret, és az akkori fájdalmak. Szeretnék hinni neked, igazán, de nem tudok. Csak rád nézek és ismét magam előtt látom az egészet. Nem akarom, hogy olyanná válj, mint én. Az első meghatározó lépés meg van téve, és már visszafordíthatatlan, de mindent megteszek, hogy megvédjelek az ördögi kör megmaradt részétől, még ha ez azt is jelenti, hogy elhagylak. Jobb lesz nekem, és jobb így neked is… de nem késő már? Nem tudom. Nem tudom, hogy mit tegyek, ismét olyan tehetetlennek érzem magam. Pedig van egy meghatározó különbség köztünk. Engem akkoriban megtört, de téged nem tudott térdre kényszeríteni. Nem tudom hogy csináltad, de erősebb vagy, mint azt gondolod, mint amennyire én valaha hittem volna. Egy bonusz, amit én nem birtokoltam. Akkor túl gyenge voltam, most pedig túl erős vagyok, hogy igazán bevalljam. Néha bevallom magamnak, de ez a vallomás nem tetszik, és ezért megpróbálom rögtön visszavonni, száműzni az emlékeimből. Nem lehetek az az ember, aki akkor voltam, hisz megöltem. Megöltem a múltamat. Azt, amit szerettem és soha nem akartam elveszíteni. Eltűnt. Tényleg itt az ideje, hogy új életet kezdjek? Meg tudom csinálni? Boldoggá tehetek valakit, ha ezt a jogot még magamnak se engedem meg? Hogyan lehetne ez? Mindig azt a benyomást kelted, hogy pozitívan különleges vagyok. Szerelmet adsz nekem, amit nem akartam, de ami elől el nem tudok menekülni. Lehet, hogy egyes dolgokat rám kell kényszeríteni, azért, hogy elfogadjam, de hogy igazán tudok –e velük élni? Lehet, hogy csak meg kell tanulnom, de túlságosan ellenzem? A múlt nem fontos… lehet. De nem lehet elbújni előle. A sötétben rejtőzködik és akkor csap le, amikor senki nem számit rá. Ez van velem, és ez lesz majd veled is valamikor. Túlságosan hasonlítunk, ez megrémiszt. Igen félek attól, hogy úgy jársz, ahogy én, aggódom érted. Szeretlek. És ezzel nem tudok mit kezdeni. Mert félek, hogy fájdalmat okozok akkor, amikor már nem viselem el. Úgy ahogy akkoriban én őt elveszítettem.

Megérintve. Mindketten voltunk. Hamisan megérintve. Rosszul megérintve. Kényszerítve valamire, amit mi nem akartunk, valamihez szükségeltetve, amit nem érdemeltünk meg. Amit nem érdemeltél meg. És te vagy az, amit én nem érdemeltem meg. Tovább kínozzuk magunkat kettőnk magányával, vagy végre véglegesen véget vessek neki visszatérés nélkül? Meg akarom tenni, de nem megy. Most már nem. És ez megrémiszt. Mert ismét kiszolgáltatottan és tehetetlennek érzem magam. Valami, amitől éveken át, védeni tudtam magam. Egy vastag fal mögött, amit lassan ledöntesz. És nem tudom, hogy készen állok-e ismét látni a napfényt.