Gondolatok

Már egy hónap telt el Kagome távozása óta. Inu-Yasha akkor utánament, hogy visszahozza, de nem találta meg. Egész hónapban őt keresték. Kaede nem látta a lányt, de még a családja sem. Mikor Inu-Yasha először feltűnt Kagome házában, a lány mamája rákiabált, hogy hozza vissza a kicsikéjét. Mindenki nagyon aggódott érte... mi van, ha megtámadta egy démon... már csak azért is... mert nála vannak a gyöngy darabjai.

A többiek átgázoltak pár szörnyön, mialatt Kagome -t keresték, és most négy darab volt náluk is... szép munka egy hónap alatt. A csapat most megállt pihenni egy vendéglőben.

Inu-Yasha az asztalnál ült. Fejét kezei közé hajtotta... szörnyen nézett ki. A haja mocskos volt, a ruhája is koszos. Szemei tele voltak szomorúsággal, hangja gyenge volt. Természetesen... nem mutatta meg senkinek... vagy legalábbis azt gondolta, hogy nem. A csapatból mindenki látta, milyen nyomorultul érzi magát... nem tudta jól leplezni az érzéseit. Egy ideig megpróbálták őt felvidítani, de nem sikerült.

"Kagome..."

Mormolta és lehajtotta a fejét a kezeire, mikor érezte, hogy újra könnyek szöknek a szemébe. Miért?... morfondírozott, miért ment el a lány, és őt ez miért készítette ennyire ki? Tudta, hogy szereti a lányt... de erősebbnek kellett volna -e lennie? Ő mindenek előtt egy démon... vagy legalábbis félig démon.

Shippou nézte Inu-Yasha -t... tudta, hogy őt viselte meg legjobban a dolog... először is, ő ismerte a lányt a kezdetektől fogva, azóta, hogy Kagome először érkezett meg ebbe a világba. Oké, lehet, hogy Kaede egy kicsit régebb óta ismeri, de természetesen Inu-Yasha töltött a lánnyal több időt, mint Kaede. Shippou is nagyon szomorú volt, hogy Kagome elment... ő volt az első, aki kedves volt a fiúhoz, mióta az apja meghalt... nélküle... biztosan halott lenne már... Tudta, hogy Inu-Yasha se élne már, mert Kagome már számtalanszor megmentette őt is... Inu-Yasha nem szerezhette volna meg a Tetsusaiga -t, és még mindig a fához lenne rögzítve! Shippou sóhajtott és kiugrott az ablakon. Semmit nem tudott csinálni, mióta Kagome elment, minden unalmas volt. A lány mindig tudta, hogy kezdjen beszélgetést... de nélküle mindenki csendes volt. Shippou nem szerette, mikor az emberek ilyen csendesek... mert ez szomorúságot jelzett.

Sango szomorú volt... ez nem is volt kérdéses. Kagome különleges lány volt... a legkülönlegesebb lány, akivel valaha találkozott. Mindig vidámságot vitt a társaságba a hangjával, a nevetésével. Kagome is lány volt, míg a többiek nem, ezért vele kényelmesebben el tudott beszélgetni, mint bárki mással. Sango sóhajtott és az eget nézte a feje felett. Egy kicsi tó partján üldögélt. Kagome szerette a vizet, csillogó volt és szép. Mindig, mikor meleg forrást találtak, vagy legalábbis a víz elég meleg volt a fürdéshez, Kagome ragaszkodott hozzá, hogy megmártózhasson. Sango tűnődött, hogy miért volt a lány ennyire megszállott, hogy tiszta legyen, még sosem találkozott senkivel, aki olyan gyakran fürdött, mint Kagome. Sango mosolygott, igen, valóban, ő egy különleges lány volt. Sango nem gondolta, hogy a lány még életben van... biztosan megtámadták a szörnyek... végül is... magával vitte a gyöngy darabjait. De Kagome erős... talán, talán képes megvédeni magát.

Miroku hasonlóan gondolkodott, mint a többiek. Hol van Kagome? Jól van? Sóhajtott és leült a sarokba, eléggé mélyponton volt. Kagome nagyon fontos volt neki. Nem volt belé szerelmes, de a barátja volt... egy fontos barát. A fiú megdöbbent, mikor Kagome azt mondta nekik, hogy nem akar velük lenni... ezután szomorú lett... mint a többiek. A társaság halott volt nélküle... a kis viccei nélkül, a nevetése és a hülyeségei nélkül. Mosolygott ezen, igen... néha nagyon balfék tudott lenni... de komoly is tudott maradni. majdnem sohasem foglalt állást semmiben... legalábbis olyankor nem, amikor a ő és Inu-Yasha vitatkoztak...csak leordította őket és mindkettejüket idiótának nevezte. Et igazán mulatságos volt. De a lány elhagyta őket! Miért hagyta el őket? Mert azt gondolta, hogy idegesítők? Mert nem kedvelte őket? Kagome nem volt ilyen... Talán valaminek a hatalmába került, gondolta Miroku, majd megrázta a fejét. Kagome valószínűleg elfáradt tőlük... végül is mi csak egy banda vagyunk lehangoló múlttal, semmi más... Kagome volt az egyetlen, aki boldognak tűnt... legalábbis, gondolta, neki boldog volt a múltja.