1. Fejezet

Bánatos Bunny

Tsukino Usagi hazafelé sétált az óvodából. Fáradt volt. Mostanában alig jutott ideje a barátaira és saját magára. Ha nem az óvodában foglalkozott a gyerekekkel, akkor az iskolában ült, vagy másnapra tanult.

„Még egy hét a vizsgákig – gondolta –, aztán már itt a nyár!” A szabadság gondolatára elmosolyodott, már előre eltervezte, hogy a szünet első napjait édes semmittevéssel fogja eltölteni. Miután kipihente magát, a kórházba jelentkezik majd segédápolónőnek. Amellett, hogy így pénzt is tud keresni, legalább minden nap láthatja Mamorut. Az utóbbi időben nagyon ritkán találkoztak, mindketten nagyon elfoglaltak voltak. Igaz, minden este beszéltek telefonon, de már nagyon várták azt a napot, amikor időbeosztás nélkül lehetnek egymással.

Mialatt Bunny a gondolatait szőtte, lassan beesteledett. A Nap már lenyugodott és Tokyo utcáin felvillantak a lámpák. A város már jócskán vesztett napi zsúfoltságából. Az autók ugyan még sűrűn jártak, de az utcákon már csak egy-két hazafelé igyekvő ember lépdelt. Bunny szerette ezt a napszakot. Mire hazaért, a sétától kellemesen elfáradtak izmai, s a fárasztó nap után szinte felüdülésként hatott rá a hazatérés gondolata.

Usagi a kádban ejtőzött egy könyvvel a kezében.

-Ha valaki azt mondja nekem, hogy valaha téged az iskola után könyvvel a kezedben foglak látni, az illetőt azon nyomban kinevetem! – hallatszott hirtelen az ajtóból.

Luna jött be, Bunny fekete cicája. Ő csakúgy meg volt döbbenve a lány új egyéniségén, mint Ikuko. Soha nem gondolta, hogy gazdája képes lehet ekkora változásra.

-Mi az Luna, csak nem fürödni szeretnél? – kérdezte a lány mosolyogva, mire a macska hátán égnek állt a szőr. – Ugyan, dehogy! Csak gondoltam, talán társaságra vágysz. De úgy látom, nincs szükséged rám – mondta a cica és felhúzott orral kifelé indult a fürdőből.

Bunny engesztelően fordult kedvencéhez. – Ugyan Luna, ne csináld már! Én igenis örülök annak, hogy bejöttél!

-Rendben! – felelte amaz vidáman és lekuporodott egy szőnyegre, majd aggódó tekintettel a lányra nézett. – Mi a baj Bunny?

Usagi értetlenül bámult a macskára. – Nem értem. Mi bajom lehetne?

-Én nem tudom. Reméltem, te majd elmondod – folytatta Luna. – Már egy ideje figyellek téged. Azt rendben van, hogy megkomolyodtál, én ennek szívből örülök, de miért vagy folyton szomorú?

-Oh, Luna! Előtted aztán semmi sem maradhat titokban. Hát, rendben van, elmondom, mi bánt – adta be a derekát a lány, és egy nagyot sóhajtott. – Tulajdonképpen semmiség, csak… hiányoznak a lányok. Amióta Galaxyát sikerült visszaváltoztatnunk, semmit sem tudok róluk. Chibiusa…, s a kis Chibi-Chibi…. Miért nem jelentkeznek? – Könnytől csillogó szemmel, kérdőn nézett a macskára.

-Ugyan Bunny! Ha nem jelentkeznek, az csak azt jelentheti, hogy a Jövőben és a Jelenben is minden a legnagyobb rendben van! Vagy Te nem így gondolod? – kérdezte Luna és igyekezett meggyőzően beszélni. A lány könnyei nagyon meglepték.

-De igen. Valószínűleg már megint neked van igazad – válaszolta Usagi. Megtörölte az arcát, s, hogy Lunát le ne fröcskölje, óvatosan kikászálódott a kádból, s törölközőjével körültekerve magát a szobájába indult. Miközben átöltözött, kis barátja szavain töprengett. „Lunának igaza van – győzködte magát –, örülnöm kellene, hiszen minden békés, tehát sem Chibiusának, sem Chibi-Chibinek nincs oka arra, hogy visszatérjen.”

Ekkor pillantása az asztalán álló képekre vetődött. A fotók a családját, Mamorut és a két kislányt ábrázolták. Bunny csak állt és szótlanul nézte a képeket, majd felemelte azt a dupla képkeretet, amelyből Chibiusa és a kis Chibi-Chibi mosolygott rá. Ismét könnybe lábadt a szeme…

Luna az ajtóból figyelte a jelenetet. Elkeserítette, hogy Bunnyt szomorúnak látja, segíteni szeretett volna, de nem tudta, mi tévő legyen. Bement a szobába és az ágyra ugrott.

-Bunny… – szólt csendesen, mire a lány felnézett. – Nem tudom, hogy Chibi-Chibit valaha viszontlátod-e, de gondolj arra, hogy Chibiusa a te lányod! Tőle nem örökre vettél búcsút. … Nem bírom elviselni, ha sírni látlak! Kérlek! – kérlelte Luna, s az ő szemei is könnyben úsztak.

Usagi letörölte könnyeit, leült az ágyra és ölbe vette a macskát. – Drága Lunám! – sóhajtotta, és szeretettel megsimogatta a cica selymes bundáját. – Mihez is kezdenék nélküled! Ne haragudj rám! Teljesen igazad van, hiszen örülnöm kellene, mert Chibiusát hamarosan láthatom. Ha erre gondolok, máris jobb a kedvem, de… Chibi-Chibit is nagyon megszerettem. Csak annyit szeretnék tudni, hogy jól van-e. Olyan nagy bűn ez? – kérdezte a lány.

-Dehogy bűn! – ellenkezett hevesen Luna. – De ha folyton ezen rágódsz, nem lesznek túl jók a jegyeid!

-Ah, Luna! Neked mindig sikerül visszarángatnod a valóságba. Igazán könyörtelen vagy! – tettette a felháborodottat Bunny és rákacsintott kis kedvencére. A cica arca is felderült és visszakacsintva így felelt: – Mire valók a barátok, he?!

Összenevettek, majd mind a ketten nyugovóra tértek.