3. Fejezet

Kettős veszedelem

-Luna – kezdte Rei –, lehetségesnek tartod azt, hogy Nehelleniának gyereke legyen?

A fekete cica meglepetten nézett a lányra. – Nos, tulajdonképpen előfordulhat… Azt már mi is megtapasztalhattuk, hogy több idősík, így több jövő is létezhet. Tehát nem zárhatjuk ki, hogy Nehellenia királynő új életében minden másképp, normálisan alakulhatott, és gyerekei lettek. De miért jutott ez most az eszedbe?

-Mert attól tartok, hogy most a királynő gyermekeivel állunk szemben – hangzott a válasz.

A kijelentést megdöbbent csend fogadta. Artemis tért először magához.

-Ezt miből gondolod? Láttál valamit a lángokban?

-Igen – felelte a lány. – A lángok nem tudták megmutatni az arcukat, de a lények aurája szinte teljesen megegyezik  Nehelleniáéval.

-Ez lehet a magyarázata a negatív hullámok hasonlóságának is – tette hozzá Ami. – Azt mondtad lények. Mégis hányan vannak?

-Ketten – felelte Rei. – Ha az érzéseim nem csalnak, egy ikerpárról van szó, egy fiú és egy lány.

-Tyűha! Nem semmi! – adott hangot véleményének Makoto. – Mit tudunk még?

-Sajnos, mást nem. Többet nem tudtam kivenni a lángokból – mondta csüggedten a fekete hajú házigazda.

-Ugyan már, semmi okod a csalódottságra! A segítségeddel ma többet tudtunk meg, mint reméltem! – jelentette ki Luna, majd komolyan a lányra nézett. – Kérlek, továbbra is figyeld a lángokat! Amint megtudsz valamit, azonnal értesíts minket!

-Számíthatsz rám! – bólintott mosolyogva Rei.

-Én pedig rendszeresen figyelni fogom a computert – ajánlkozott Ami. – Így nem érhet minket meglepetés.

-Jó ötlet! – kiáltotta lelkesen Artemis. – Ha két helyről gyűjtjük be az információkat, könnyebben fel tudunk majd lépni az ellenséggel szemben!

-Mi is szeretnénk tenni valamit – lépett közelebb Makoto. – Újra edzenünk kellene. Egyikünknek sem lenne jó, ha az ellenség felkészületlenül érne minket.

-Így van! – csatlakozott hozzá Minako. – Már rég nem kellett harcolnunk, nem vagyunk igazán formában.

-Remek! – nézett rájuk csillogó szemmel Luna. – Ilyen hozzáállással nincs mitől tartanunk! Annyira büszke vagyok rátok!

Az ajtócsukódásra mindenki felfigyelt. -Oh, Bunny… – suttogta halkan Luna, s az előbbi lelkesedése nyomban alább hagyott.

-Hát ez egyszerűen nem igaz! – csattant fel Rei. – Hogy képzeli, hogy se szó, se beszéd, csak úgy itt hagyjon minket!

Makoto megkopogtatta a vállát és Lunára bökött, mire Rei rögtön lehiggadt.

-Luna – vette ölbe Ami a macskát –, te biztosan tudod, hogy mi a baja Bunnynak. Nem mondanád el nekünk is? Talán tudunk segíteni.

A társaság várakozásteljesen nézett Lunára.

-Ugyan már! – kezdte a cica, és igyekezett nyugodtnak és vidámnak tűnni. – Bunnynak semmi baja! Egyszerűen csak stresszes a vizsgák miatt. Ennyi az egész! – Befejezésül még egy vidám arckifejezést is magára erőltetett.

-Ugye nem gondolod, hogy ezt bevesszük? – hajolt hozzá közelebb Makoto. – Te nagyon rosszul hazudsz, de ezen kívül mi is észrevettük, hogy az utóbbi időben valami nem stimmel Bunnyval. Szóval?

-Luna, hiszen ő a barátnőnk! Szeretnénk tudni, hogy mi bántja. Mi is aggódunk miatta! – kérlelte Minako.

-Nem csak a vizsgadrukkról van szó, igaz? – kérdezte Ami.

-Bármi legyen is a baja, az még nem hatalmazza fel, hogy csak így lelépjen! – zsörtölődött Rei.

-Én nagyon is megértem őt! – mondta szomorúan a fekete macska. – Nemrég bevallotta nekem, hogy nagyon szeretné viszontlátni Chibiusát és Chibi-Chibit. Én akkor azzal vigasztaltam, hogy Chibiusa hamarosan ismét vele lesz, hiszen ő az anyja…

-De mi köze ennek a mai dologhoz? – türelmetlenkedett tovább Rei.

-Hát nem érted?! – fakadt ki Luna. – Amikor Nehellenia a hatalmába kerítette Mamorut, fenn állt a veszélye annak, hogy Chibiusa sohasem születik meg! Bunny akkor iszonyú pillanatokat élt át. A lánya és Mamoru az a két ember, akiket a világon a legjobban szeret! Most biztosan fél attól, hogy az akkori események megismétlődnek. Ráadásul már napok óta nem találkozott Mamoruval és a vizsgája is hátra van még. Próbálja tartani magát, de én tudom, hogy szenved. Nagyon szenved! És én nem tudom, hogyan segíthetnék neki!

Luna zokogni kezdett. Ami vigasztalóan simogatta a sírástól rázkódó kis testet és kérdőn nézett barátaira.

-Szegény Bunny… – szólt halkan Minako. – Nagyon nehéz lehet most neki.

-A fenébe! – kiáltotta Makoto és öklével az asztalra vágott. – Milyen barátnők vagyunk mi, ha azt sem vesszük észre, ha az egyikünknek szüksége van ránk!

-Igazad van – mondta Rei csendesen. – És én még kritizáltam! Hiszen tudhattam volna, hogy valami nincs rendben! Túl csendes volt az utóbbi időben. Annyira sajnálom! Ha egy kicsit is jobban figyeltem volna rá…

-A sajnálkozással és az önmarcangolással most nem megyünk semmire – jelentette ki határozottan Minako. – Inkább azon gondolkozzunk, hogyan segíthetnénk.

-Úgy van! – helyeselt Artemis. – Ilyen lelkiállapotban nem lesz képes harcolni, ha arra kerül a sor. És ha ő harcképtelen, akkor már mi sem tudunk túl sokat tenni a győzelem érdekében.

-Akármilyen könyörtelennek hangzik is, van benne igazság. Fel kell ráznunk Bunnyt! – jelentette ki határozottan Ami.