10. Fejezet

Váratlan fordulat

A hatalmas bálteremben nyüzsögtek a különböző királyságokból érkezett vendégek. Még a legtávolabbi galaxisokból és eljöttek az uralkodók, vagy a küldöttek, hogy részt vegyenek a Holdhercegnő eljegyzésén. A kristálycsillárokból áradó fényben meg-megcsillant néhány drágakő, s a szebbnél szebb estélyi öltözetben pompázó vendégsereg egy emberként némult el a felzendülő harsonaszóra. Minden szempár a vörös kárpittal borított márványlépcső felé irányult.

Artemis szertartásosan bejelentette a királyi családot. Először Endymion király és Serenity királynő jelent meg, s egymásba karolva megállt lépcső tetején, apró fejbólintásokkal köszöntve a vendégeket. Miután lassan lesétáltak és helyet foglaltak a trónon, a kis herceget közrefogva, a két hercegnő is elindult lefelé a lépcsőn. Homlokukon tündöklően szikrázott az Arany Félhold jele.

Az audiencián sorra megjelentek a vendégek és jókívánságukat fejezték ki a hercegnő eljegyzésének alkalmából.

Az audiencia után kezdetét vehette a bál. A táncot a királyi pár nyitotta meg. A hercegnő hol Atyminosszal, hol Phaetonnal, vagy a húgával táncolt. Igyekezett elkerülni a kísérő nélkül érkezett ifjak társaságát. A nyolc harcoslány, négy új tanítványával együtt, elvegyült a vendégek között. Ki-ki párjával keringőzött a táncparketten, miközben éberen figyeltek mindenre; nem akartak semmiféle meglepetést.

Amikor Chibiusa senkivel sem táncolt, Endymion felkérte idősebbik lányát.

-Jól érzed magad? – kérdezte a lány szomorú arcára pillantva.

A hercegnő mosolyogni próbált, de legszívesebben elsírta volna magát. – Persze! – felelte tettetett könnyedséggel. – Tudod, mennyire szeretem a bálokat.

Helios a teraszról figyelte a bált. Nem akart az ünneplő vendégek közé vegyülni, de tisztában volt vele; hamarosan tiszteletét kell tennie a királyi család előtt. Elfordult a teremtől és a kis szökőkút felé indult.

Nagyot lélegzett a friss, esti levegőből. Az égbolt telis-tele volt csillagokkal, és az ezüstösen fénylő Hold meghitt, lágy fénnyel borította be a Palota márványszobrokkal díszített udvarát.

A fiú egy ideig a kút mellett állva nézte a csendesen fodrozódó vizet, majd tovább sétált a márványoszlopokkal szegélyezett kert felé. A hűvös szél meg-meglebbentette palástját, s az esti csendbe kiszűrődő halk muzsikaszótól szomorú szíve még jobban elnehezült.

A hercegnő kissé megborzongott a friss levegőtől, de örült, hogy pár percre elfelejthette a bállal járó etikettet. Leült az udvar közepén álló kis szökőkút peremére és a víz tükrében figyelni kezdte az elmosódó esti fényeket.

Ismét megborzongott. Egyre jobban fázott, de nem akart visszamenni a vendégek közé. Szíve szerint felment volna a szobájába, hogy ott várja ki, míg a bál véget ér. Ő azonban hercegnő volt, s ezt nem tehette meg.

Váratlanul valaki egy köpenyt terített a vállára, s a szökőkút vizében egy ismerős arc tükröződött a lány háta mögül. Chibiusa nem akart hinni a szemének; az elmosódott tükörképben Helios vonásait vélte felfedezni. Hirtelen megperdülve felállt és egyenesen elveszettnek vélt szerelme szemébe nézett.

A hercegnő a döbbenettől nem jutott szóhoz. Csak állt és mereven bámult az előtte álló fiúra. Boldog volt, hogy ismét láthatja kedves arcát, igéző szemeit, de egyben haragudott is rá, amiért ilyen sokáig nem adott hírt magáról.

Chibiusa nem tudott mit kezdeni az érzéseivel. Elfordult a fiútól és visszaült a szökőkút peremére.

-Hercegnő – szólalt meg Helios és meghajolt a lány előtt –, fogadja szívből jövő jókívánságaimat!

Chibiusa némán bólintott, anélkül, hogy ránézett volna a fiúra.

Helios egy ideig csak állt és szótlanul nézte szerelmét. Nem tudta, mitévő tegyen. A hercegnő nagyon boldogtalannak tűnt, s erre igazán nem számított.

-Chibiusa… – kezdte halkan és leült a lány mellé. – Mondd el mi bánt! Nem bírom elviselni, ha ilyen szomorúnak látlak!

-Idáig nagyon is jól bírtad! – fakadt ki a hercegnő, s már az sem érdekelte, ha Helios látja érzelmeit. A könnyei lassan, csillogva peregtek le az arcán. – Miért nem jelentkeztél? Miért nem üzentél? Már arra is gondoltam, hogy meghaltál!

-Sajnálom…, én… 

A fiút megdöbbentette ez a kitörés, nem gondolta, hogy a lányt ennyire megviselte a hallgatása. Nyelt egy nagyot, s összezavarodott érzelmeit titkolva, ismét megszólalt. Ám a hangja a megbánástól, csalódottságtól és a meglepettségtől, furcsán, zavartan csengett. – Nem tehettem. És te sem adtál hírt magadról. Aztán apád említette az eljegyzésedet… Úgy gondoltam, boldog vagy és nincs szükséged rám…

-De igenis van! – zokogta Chibiusa. – Borzasztóan szükségem van rád! – Hirtelen a fiú karjaiba vetette magát, és szabadjára engedte könnyeit.

Helios először mozdulni sem bírt, majd szorosan magához ölelte a zokogó lányt. Boldog volt, hogy ismét annak az embernek a közelében lehet, aki a világon a legfontosabb volt számára.

Chibiusa hamarosan megnyugodott, de továbbra sem mozdult Helios karjaiból. Nem tudta, meddig lehetnek együtt, minden percet ki akart használni, mielőtt bejelentik az eljegyzését egy másik ifjúval.

-Megváltoztál – mondta halkan, s felemelve arcát a fiú szemébe nézett.

-Te is – mosolyodott el Helios. – Megnőttél…

Mindketten elnevették magukat, majd egy ideig ismét csak az este és a bál hangjait hallgatták.

-Gyönyörű vagy – súgta csendesen Helios, miközben lágyan simogatta a hercegnő selymes haját

Chibiusa hosszú idő óta most igazán boldognak érezte magát. „Bár örökké tartana ez a pillanat!” – gondolta, de ismét elszomorodott, ha a Palotában zajló bálra gondolt.

-Hamarosan vissza kellene menned – szólalt meg egy idő után a fiú. – Te vagy az estély fénypontja, nem hiányozhatsz a saját eljegyzésedről.

-Helios – egyenesedett ki a hercegnő, hogy szerelme szemébe nézhessen –, tudnod kell, hogy én sohasem akartam ezt az eljegyzést! S most, hogy újra láttalak, még kevésbé akarom.

A fiú megfogta a hercegnő kezét és felsegítette. Egy ideig csak álltak egymás kezét fogva. Helios mélyen a lány szemébe nézett, majd hirtelen magához húzta és megcsókolta.

-Ez ellentmond minden etikettnek! – hallatszott Endymion szigorú hangja, mire a pár szétrebbent.

A Király a Királynéval együtt a két fiatal felé közeledett. Arcukról különös kifejezés sugárzott. Hozzájuk érve a Királynő boldog mosollyal ölelte magához a lányát, a Király pedig nevetve kezet nyújtott Helios-nak.

A hercegnő és a fiú értetlenül néztek hol egymásra, hol a Királyra és a Királynőre.

-Nos – kezdte Endymion a lányárhoz fordulva, –, azt hiszem, már nem kell bemutatnom neked a vőlegényedet – majd a fiúra nézve folytatta. –, és most már neked sem lehet semmilyen kifogásod a bál ellen, és az ellen, hogy velünk ünnepelj.

A fiatalok továbbra is csak pislogtak. Egyikük sem értette, mi folyik itt, mire Serenity a lányához fordult.

-Helios az a kedves és bátor ifjú, akit férjednek szántunk – mondta mosolyogva. – Titokban kellett tartanom előtted a kilétét, mert még maga Helios sem tudta, hogy ő lesz a vőlegényed.

-A hallgatása engem terhel – vette át a szót a Király. – Tudtam, hogy szeretitek egymást és próbára akartam tenni az érzéseiteket. Én tartottam vissza az egymásnak küldött üzeneteiteket.

A hercegnő zavart érzelmekkel tekintett az apjára. Nem tudta, gyűlölje, vagy még jobban szeresse, amiért ezt tette velük.

-Reméltem, a szerelmetek a távolság és a bizonytalanság ellenére nem gyengülni, hanem erősödni fog – folytatta Endymion. – Tudom, ezzel azt kockáztattam, hogy örökre lemondotok a másikról és elvesztitek egymást, de nem akartam, hogy az én drága kis hercegnőm egy olyan emberhez menjen hozzá, akit nem tiszta szívvel és őszintén szeret. – Kezeit megfogva mérhetetlen szeretettel nézett a lányára. – Hidd el, nem akartam fájdalmat okozni neked, sem Helios-nak! Bevallom, nem tudom, mit tettem volna, ha a dolgok más fordulatot vesznek. Nagyon bíztam bennetek, az egymás iránti érzéseitekben és hitetekben. És szerencsére nem kellett csalódnom…

Chibiusa elengedte apja kezét és Helios-hoz lépett. Szemeiben valami különös fény ült, amely elszomorította a Királyt.

-Mi csakis azt szeretnénk, ha te boldog lennél – lépett közelebb a Királynő, karját lánya felé nyújtotta, de a hercegnő kitért az érintés elől. Serenity szomorúan vette tudomásul a lány elutasítását. – Remélem, egyszer megbocsátasz nekünk! – mondta szinte alig hallhatóan, könnyeivel küszködve.