14. Fejezet

Az álom véget ér

Nehel herceg berontott a Kristály Terembe, s dühödt, gyűlölködő tekintetét végigjártatta a teremben lévőkön.

-Hol vannak? – fordult acsarkodva a Királynő felé. – Hová bújtattad őket?

-Elég legyen! – lépett előre Endymion, s óvón felesége elé állt. – Azt ajánlom, tűnjetek el innen!

-Eszünkben sincs, drága Felség! – kacagott Elenia. – Addig biztosan nem megyünk el, míg be nem végeztük jövetelünk egyetlen, s valódi célját.

-Most megfizettetek mindazért, amit anyánkkal tettetek! – kiáltotta magából kikelve a herceg.

Elenia előre nyújtotta tenyerét, melyben hat, apró színes drágakő hevert.

-Íme, itt hozom hű szolgáidat, felséges Királynő! – sipákolta elváltoztatott hangon a lány, és a királyi pár lába elé hajította a köveket. – Kettő sajnos elkallódott, de előbb-utóbb úgyis a kezünkben lesz a birodalmad összes lakója!

Serenity könnyes szemmel meredt a padlón heverő, csillogó kövecskékre. Nem akarta elhinni, hogy a barátai nincsenek többé.

-Semmi pánik, My Lady – szólt közbe gúnyos vigyorral a herceg –, nem sokára rád, és a többiekre is hasonló sors vár! Osztozhattok a népetek sorsában!

Mintha csak erre várt volna, Elenia egy picinyke tárgyat húzott elő ruhája ráncai közül. A tárgy egy púderos doboz volt, csakhogy púder helyett valami egész mást tartalmazott. A lány felnyitotta a parányi dobozka tetejét, és arcát kezdte vizsgálgatni az apró tükörben.

-Mit jelentsen ez? – kérdezte gyanakodva Luna, akinek cseppet sem tetszett a tükör mögé bújt arcból felvillanó, gonosz tekintet.

-Máris megtudod – felelte Elenia, s a dobozkában lévő port Lunára és Artemis-re fújta. Még mielőtt védekezhettek volna, valamilyen különös erő kerítette hatalmába őket.

-Nem bírok megmozdulni! – kiáltotta Artemis, de bárhogy is próbálkozott, nem tudta mozgásra erőltetni tagjait.

Endymion és Serenity kétségbeesetten indult el a két bajba jutott felé, de a herceg hangja megállásra kényszerítette őket.

-Felesleges fáradság – közölte fölényes gúnnyal Nehel. – Mit akartok velük? Úgysem bírjátok megmozdítani őket. Inkább élvezzétek a műsort!

Elenia nevetve bólintott, és a két mozdulatlan áldozat felé fordította hideg, fehér fénnyel izzó tükrét…

Minden nagyon gyorsan történt. A Király és a Királyné elkerekedett szeme előtt Artemis és Luna megbénult teste fényárba borult, majd semmivé vált. Csak iszonyattal és félelemmel teli sikolyuk visszhangzott a terem falai között. Luna és párja hűlt helyén két drágakő koppant a padlóra.

-NEEEM! – sikoltotta Serenity, s Holdjogarát kezéből kiejtve a földre rogyott. Hirtelen minden ereje elhagyta. Endymion letérdelt a zokogó Királyné mellé, és átkarolta reszkető vállát.

-Miért teszitek ezt? – A Király haragos tekintettel meredt a két testvérre. – Mi semmi rosszat nem követtünk el Nehellenia királynő ellen! Ellenkezőleg! Ő volt az, aki minden áron tönkre akarta tenni a Holdbéli Királyságot! De ő képes volt belátni tévedéseit, és mindent tiszta lappal elölről kezdeni! Nem mi kényszerítettük őt, szabad akaratából tért jó útra.

-Hazudsz! – ordította a herceg. – Egy szavadat sem hiszem! Anyánk gonosz volt! Soha nem lett volna képes saját akaratából megjavulni!

-De igen! – felelte határozottan Serenity. Valamennyire sikerült összeszednie magát; felemelkedett, s keményen Nehel szemébe nézve folytatta. – Ő képes volt rá és ti is azok vagytok! Csak akarnotok kell! Nehellenia nem lenne boldog, ha tudná, mit műveltek itt! Egy olyan bosszúra szomjaztok, melynek semmi értelme sincs, ahelyett, hogy anyátok példáját követve megbékélnétek a világgal!

-Hallgass! – süvöltötte Elenia. – Pusztulj innen!

Szemei ismét fényben izzottak, s ugyanebben a pillanatban a Királynőt hatalmas erő taszította neki egy vitrinnek. Az üveg, hangos csörömpöléssel millió darabra tört, ahogy a Királyné háttal a tárlóba zuhant.

-Serenity! – kiáltotta párjához rohanva Endymion. A Királyné mozdulatlanul feküdt a törmelékek között, testén apró sebeket vágtak a szilánkok. A Király karjába vette eszméletlen kedvesét, majd dühtől izzó tekintettel fordult a hahotázó ikrek felé.

-Ez hatalmas hiba volt… – szólalt meg indulattól elfojtott hangon, minden szót erősen hangsúlyozva. – Minket legyőzhettek, de azzal semmit sem értek el. A Múlt legendás harcosaival nem bántok el ilyen könnyen!

Elenia és Nehel megrökönyödve bámulta Endymiont; a Királyból hatalmas mértékű energia áradt. Mozdulatlanul állt, karjában az elalélt Királynéval, s egész lényét furcsa, megfoghatatlan fényesség ragyogta be. A következő pillanatban az ikrek nekivágódtak a falnak, anélkül, hogy a Király a kisujját mozdította volna.

Serenity lassan kinyitotta a szemét, s férje aggódó tekintetét látva halványan elmosolyodott.

-Hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen Endymion, továbbra is karjában tartva királynőjét. – Nagyon megijesztettél, ugye tudod?

A Királynő párja vállára hajtotta fáradt fejét, és bágyadtan a férjére mosolygott. – Szeretlek – mondta halkan, szemeit lassan lehunyva

-Szeretlek – felelte Endymion, s még szorosabban ölelte magához feleségét. Arcát a Királyné arcához szorította, s ő is behunyta szemét.

Elenia lecsukta a dobozka tetejét. Bátyja fel, s alá járkált a romos falak között. Tenyerében ott hevert a nyolc apró drágakő és a két hatalmas gyémánt.

-Ezt jól megcsináltad! – támadta le húgát a herceg, és egy dühödt mozdulattal kiütötte a briliánsokat a lány kezéből. – Most hogy találjuk meg azt a kis fruskát, meg a barátait?

-Ejnye Nehel, ne idegeskedj már! – csitította Elenia. – A tükröcském elvezet minket hozzájuk, akárhol legyenek is.

A herceg kajánul vigyorogva a lány mögé lépett, aki már ismét kezében tartotta kis dobozkát. Az ikrek hosszasan néztek a tükörbe, majd gúnyos mosollyal az arcukon hirtelen köddé váltak.